Nosztalgiamozi Milada Ježkovával

Nem végzett semmiféle színiiskolát. Diploma nélkül dolgozott a hatvanas évek cseh új hullámának legjelesebb egyéniségeivel. Istenáldotta tehetség volt, amiről sokáig ő maga sem tudott. Ötvenöt évesen állt először kamera előtt, és egy csapásra híres filmszínésznő lett. Miloš Forman avatta naggyá, 1965-ben. Milada Ježkovának onnantól fogva testre szabott szerepeket írtak, és élvonalbeli cseh rendezők adták kézről kézre. Filmjei bejárták az egész világot, ő maga viszont egyetlenegyszer sem tette ki a lábát az országból.

Zsémbes asszony. Zsörtölődő feleség. Felnőtt fiát korholó-dirigáló anya. „Ez borzasztó! – hajtogatja. – Szép kis rend, mondhatom. Magának biztosan tetszene, kisasszony! De alvás itt aligha lenne!” – és elrángatja jómadár fiát a cipőgyári munkáslány mellől. Betuszkolja őt maga és a férje mellé, az ágyba. Ott aludjon, ne a szomszéd szobában, ahol egyikük sem látja. Milada Ježková nagyjelenete az Egy szöszi szerelme című Miloš Forman-filmben.

A távírászkisasszony megszégyenült anyja Jiří Menzel Oscar-díjas alkotásában, a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. A forgalmi tiszt bánt el szerencsétlen lányával. Az éjszakai szolgálat alatt asztalra döntötte, felhúzta a szoknyáját, és az állomás minden bélyegzőjét rányomta a fenekére. Még a keletbélyegzőt is. Amint a lány reggel hazament, anyja az összes stempli szövegét leolvasta az ülepéről, és már rohant is panaszt tenni. Hát miféle világ ez, kérem tisztelettel?

Tizenkét lakás gazdát cserél Ladislav Smoljak Gömbvillám című filmjében. Egy rámenős ügyvéd kezében az ügy intézése. Megy is minden, mint a karikacsapás, aztán hirtelen homokszem kerül a gépezetbe. Anežka (Ágnes) asszony balladája. Az utolsó pillanatban ugyanis meggondolja magát. Ő mégis inkább maradna. Elment a kedve a költözéstől. Nem cserél lakást. Harminc éve itt lakik. Nem megy egy tapodtat sem. Itt a mosoda a háza mellett. Megszokta. Ő bizony nem mos kézzel. A másik ház pincéje meg nem tetszik neki. Mélyen van. Kicsi is. Hosszú a folyosó, amely oda vezet. A padlás igen, az megfelelne. Az tiszta, jó a kilátás, ott kedvére teregethetne. De akkor sem megy. Büntessék meg! A fronton főbelövés járna ezért, fenyegetik. Nem érdekli. Akkor lőjenek fejbe! – szipogja.

Milada Ježková a hatvanas-hetvenes évek legendás cseh filmjeinek élettel teli, „valahonnan ismerős” asszonya.

Prága még a Monarchia városa volt, amikor ő született, 1910-ben. Kereskedelmi iskolát végzett, és több helyen, különböző beosztásban dolgozott élete során. Pult mögött állt egy ezüstboltban, de volt könyvelő is, majd kétkezi munkás egy nemzeti vállalatnál. Az sem zavarta, ha esztergapad mellé állították. Becsülettel végezte a dolgát. Hogy mikor ment férjhez, és hány gyereket szült, arról soha senkinek nem beszélt. Annyit tudtak csak róla, hogy lányai vannak.

Élete döntő napja az volt, amikor Prága 10-es villamosán felfigyeltek rá. Onnantól fogva minden megváltozott körülötte. Színésznővé avanzsált. Az Egy szöszi szerelmével írta be a nevét a cseh filmművészet nagykönyvébe. Miloš Formannak egy percig sem kellett nyűglődnie vele. Vázolta neki a helyzetet, hogy vidéki táncmulatságokon fővárosi zenészként játszó és kedvére való kis prédákra vadászó fiacskája anélkül, hogy a szüleivel megbeszélte volna, vendéget hív a lakásukba. És ő, a mit sem sejtő anya az éjszaka kellős közepén kiparentálja a lányt a házból. Aztán Isten tudja, honnan, megjön a fia, és alaposan leteremti. Milada Ježková annyira jól vizsgázott a filmben, hogy Forman vitte is tovább Tűz van, babám! című remekművébe, ahol a tombolaőr feleségét játssza, ugyancsak lenyűgözően. De akkor már a Szigorúan ellenőrzött vonatokon is túl volt. Az Esküvő istenigazából és A legszebb kor újabb lendületet adott színészi pályájának. Háziasszonyok hosszú sora következett fejkendős falusi nénikkel váltogatva, de volt vendéglős, házmester, takarítónő, szakácsnő, félretett nagymama, portásnő és minden lében kanál szomszédasszony is. Bármilyen szerepet osztottak is rá, makulátlan alakítást nyújtott. Rendezői bíztak benne, partnereit inspirálta, a tárgyak életre keltek a kezében. Dušan Hanáknak is igent mondott egy hóbortos asszonyság szerepére a Szeretlek, szeress! című alkotásában. Mindent megcsinált, amit kértek tőle. Feladatát maradéktalanul elvégezte.

Utoljára 1987-ben, egy rövidfilmben állt kamera előtt, több szerepet már nem vállalt. Nyolcvannegyedik születésnapja előtt pár nappal halt meg, 1994 tavaszán. Senki nem tudja, milyen körülmények között.

Jitka Zelenohorská
„Zdeničkát, a távírászlányt játszottam a Vonatokban, ő volt az anyukám. Három közös jelenetünk van a filmben. A kamera előtt maga volt a csoda, istenien hozta a figurát, de amint végeztünk, elhallgatott és félrevonult. Senkivel nem társalgott. Beült a sarokba, és ott ücsörgött csendben, amíg nem szólították. Nem emlékszem, hogy bárkit közel engedett volna magához. Zárkózott ember volt. A forgatás befejeztével átöltözött, és csak annyit mondott, viszontlátásra! Úgy ment haza, mintha ott sem lett volna. Szerintem ő csak otthon, a maga közegében érezte biztonságban magát.”

Bán János
„Kedves, barátságos, igazán szeretetre méltó hölgynek ismertem meg. Jó szívvel emlékezem rá. Nem tudtam, ki ő. Azt sem, hogy Formannál is játszott. Nekem erről senki nem beszélt. Arról sem értesültem, hogy eredetileg másvalaki játszott volna helyette Az én kis falumban. Menzel úr nem szólt róla, de nem is tartozott rám. A forgatáson jó volt vele. Minden jelenetünkre pontosan emlékszem. A galambok nyakát egyébként nem ő tekerte ki. Azt a kellékesek már bekészítették. Ő csak úgy tett, mintha… Nekem a helyszínen mutatták be őt, a forgatás napján. Előtte nem találkoztunk. Egyáltalán nem éreztem olyat, hogy ő amatőr színésznő. Remekül játszott. Olyan bensőséges hangot ütött meg, mindig úgy szólt hozzám, mint az én Bán nagymamám. Ő volt ilyen típus. Még alkatra is hasonlítottak. Talpraesett, egészséges humorú, jó szellemű hölgy volt. Szerettem vele dolgozni. Fennakadás nélkül, folyamatosan haladt vele a munka. Otthonosan éreztem magam mellette. Rokonlelkek voltunk. Erre a típusra mondjuk, hogy született tehetség. A leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy nem hivatásos színész. Végig profiként játszott.”

Ivan Passer
„Felszálltunk a villamosra Prágában, a Nemzeti Színház előtt, a Moldva partján Jaroslav Papoušekkel, akivel az Egy szöszi szerelme forgatókönyvét írtuk, és megláttuk őt, ahogy bámult kifele az ablakon. Nem volt rajta semmi különös. Teljesen hétköznapi arc. Egy asszony kendőben, táskáját szorongatva az ölében. Mintha csak a piacról tartott volna hazafelé. Elvolt magának. Megnézte, ki száll fel, ki száll le, közben élt az arca. Megszólítottam őt. Elmondtam neki, hogy filmesek vagyunk, szeretnénk, ha eljönne a barrandovi filmgyárba, próbafelvételre. Nem vett komolyan bennünket. Le is akart rázni, rögtön. Szigorú volt. Elutasító. Hangosan morgott az orra alatt, hogy ő aztán nem, ne is próbáljuk rábeszélni, eszében sincs filmben szerepelni. Még meg is szidott bennünket, hogy zaklatjuk őt. De már nem tágítottunk. Minden gesztusára vevők voltunk. Újra és újra elmondtam neki, hogy ezt az egészet halálosan komolyan gondoljuk. Hogy ezt a típust keressük, ő kellene nekünk. Menjünk már a fenébe, horkant fel dühösen, még csapott is egyet felénk a kezével. Később megtudtuk, akkoriban kétkezi munkásként dolgozott egy alkatrészgyárban. Mivel végig kedvesen viselkedtünk, adott egy telefonszámot, hogy hol keressük. Először azt hittük, nem is lesz jó a szám, így akart lerázni bennünket. De másnap felhívtam őt, és újra könyörögni kezdtem neki, hogy jöjjön el a stúdióba. Addig-addig duruzsoltam a fülébe, hogy mielőtt lerakta volna a telefont, megígérte, hogy eljön. Milossal madarat lehetett volna fogatni a próbafelvétel után. Megtalálta, akit keresett. Milada asszony pedig az ő filmjével indult el a színészi pályán. Húsz év alatt egyik produkcióból a másikba hívták. Több mint harminc filmben játszott. Természetességével, közvetlenségével, magas hangjával valósággal belopta magát a nézők szívébe. A legnevesebb színészek is méltó partnerre találtak benne.”