Tar Sándor a lecsúszottakról írt. Azokról, akiknek nincs hangjuk. A kiszolgáltatottakról. Ott élt ő is, a periférián, a társadalom peremén. S amikor íróként befuthatott volna, kiderült, hogy besúgó volt, és a legjobb barátjáról jelentett. Ahogy Bán Zoltán András jellemezte: a kudarchoz volt tehetsége, nem a sikerhez.

Későn kezdett írni. Negyvenéves volt, amikor első novelláskötete megjelent. (A 6714-es személy, Magvető, 1981). A kritika a munkásirodalom képviselőjének nevezte, és Tar Sándor az volt, gyári munkás. Hősei a társadalom peremén éltek (vagy ahogy egyik kötetének címe mondja: A térkép szélén), alapvető léttapasztalatuk pedig az otthontalanság volt, a magány és a kiszolgáltatottság.

A mi utcánk

„Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud” – írta róla Esterházy Péter. Tarnak ez volt a szerepe. A „nyelvnélkülieket” szólaltatta meg. Nem kívülállóként. Otthonosan mozgott a periférián, ott élt ő is, albérletből albérletbe vándorolva (egy kései interjúban azt mondta, huszonnyolc bejelentett lakhelye volt).

„Nem vagyok egy magasan képzett ember, nincs diplomám, gépésztechnikus a végzettségem, erre jutottam. Én nem tudok úgy leülni az íróasztal mellé, egy üres papír elé, hogy na most kitalálok valamit, meg nem is igazán áll jól” – mondta magáról. Szövegirodalom helyett ún. valóságirodalmat művelt, írásmódja akkor – a posztmodern prózafordulat után – meghaladottnak, korszerűtlennek tűnt, nem illett bele a kánonba. Debreceniként messze volt az irodalmi élet centrumától, íróként pedig a fősodortól, de a kritikusok egyetértettek abban, hogy a magyar prózában „Tar tudja a legtöbbet arról, mit jelent szegénynek lenni”.

Legnépszerűbb könyvének, A mi utcánk (Magvető, 1995) című novellafüzérnek a főhősei mind olyan alakok, akik „kiszorultak a nyilvánosság tereiből”, horizontjuk a presszótól a kocsmáig terjed, rosszul öltözöttek, hiányos fogsorúak, s napjaikat egyetlen kérdés határozza meg: hogyan lehet alkoholhoz jutni. Pedig valaha – egyszer, régen – emberhez méltó életről álmodtak ők is, technikusok voltak, gépészek, karbantartók, akik megházasodtak, építkezni kezdtek a faluban, gyermekeik születettek, de aztán elbocsátották őket az állásukból, a ház félkész maradt, házasságuk tönkrement, ők pedig lassan, de biztosan csúsztak lefelé, s végül alkoholistává züllöttek. Félbemaradt házak, félbemaradt életek.

Tar Sándor munkaviszonyát 1992-ben szüntették meg. Fizetést nem kapott, a munkanélküli-segély iránti kérelmét pedig arra hivatkozva utasították el, hogy van egy garázsa (amely üresen állt, autó nélkül). Végül tíz évvel a rendszerváltás után, 1999-ben két könyve (A mi utcánk, Szürke galamb) megjelent németül, Tar pedig részt vett a Frankfurti Könyvvásáron, a világ legnagyobb ilyen jellegű eseményén. Pályája csúcsán állt, és úgy tűnt, 58 évesen nemzetközi hírű, befutott író lehet belőle. Ekkor robbant ki az ügynökügy.

„Hajdú” besúg

Tart leleplezték: kiderült, hogy közel tíz éven át az állambiztonság besúgója volt. 1978-ban szervezték be, saját elmondása szerint az őrszobán „rendőrségi szakzsargonnal élve: kézrátétel történt, a bal fülemre azóta is nagyothallok; mire magamhoz tértem, már fésültek.” Az őrnagy közölte vele, hogy „homoszexuális és ellenforradalmár”, ami magánügy, „míg ki nem derül, ugyebár”, de ennél is súlyosabb büntetési tételek járnak azért, mert ellenzékiekkel tartja a kapcsolatot. Tar akkor arra gondolt, kezdő íróként senki sem ismeri, bármit megtehetnek vele, s nem lesz hír a Szabad Európa Rádióban, ha eltűnik vagy börtönbe kerül. „Ültem összeverve, megsemmisülve, megalázva.” Jó barátjáról, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjáról, Kenedi Jánosról kellett jelentéseket írnia.

A lelepleződés után, 1999 őszén az Élet és Irodalom közölte Tar Sándor és Kenedi János levélváltását. Tar áldozatként tekintett önmagára („talán nem vagyok annyira szemét, csak gyenge és balek”), és azzal érvelt, nem ő volt az egyetlen az írótársadalomból, aki a belügynek dolgozott, s ha kiderül a többi név is, „akkor cifra világ lesz”.

Kenedi megbocsájtott Tarnak. „Az áldozat Te vagy, Sanyi. A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberből – Belőled –, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat.”

A következő hetekben heves vita bontakozott ki az ÉS hasábjain, Eörsi István „beteges tételnek” nevezte azt, hogy a Kádár-korszakban a besúgó lett volna az áldozat. Ezzel ugyanis azt állítanánk, hogy „a rendszer alattvalói mind egyformán potenciális besúgók voltak”, Magyarországon azonban puha diktatúra volt, és akadtak olyanok, akik nemet mondtak a beszervezési kísérletre, s a rendszer áldozatai azok, akikről a besúgók jelentettek, nem pedig a besúgók.

Kenedi János később – miután elolvasta Tar „Hajdú” fedőnéven írt jelentéseit – revideálta álláspontját, és az ÉS-ben közölt, Tévedtem című cikkében már arról írt, hogy Tar sajnos lelkiismeretes, buzgó ügynök volt, aki a legkevésbé sem nevezhető áldozatnak. Tar ugyanis túlteljesített, olyasmiről is jelentett, amivel nem volt megbízva. „Megkívánták-e Tartól, hogy arról jelentsen: beteg erdélyi emberek Magyarországról várnak orvosságot? Még a gyógyszerelkobzáshoz is adott tippet.” Feljelentette a szomszédait is, mert szerinte gyanúsan jómódúak voltak, és nem értette, miből telik nekik autóra.

Lehet jó író egy besúgó?

Amikor utóbb egy interjúban megkérdezték Tar Sándort, hogy a rendszerváltás után miért nem állt elő ezzel, miért csak akkor vallotta be ügynökmúltját, amikor már lépéskényszerben volt, Tar így válaszolt:

„Hát az azért nem olyan egyszerű dolog. Kiállni és bejelenteni: a rendszer besúgója voltam, emberek, elárultam a legjobb barátomat, köpjetek le, tegyétek tönkre a karrieremet. Ki állt elő önként evvel? Ki leplezte le magát saját akaratából a rendszerváltás után vagy akár az én lebukásom óta? Hányan voltak ilyenek? Pedig nem én voltam az egyetlen III/III-as ügynök ebben az országban, megkockáztatom. Tudnám sorolni az ismert neveket. De nem fogom.”

Magyarországon e téren sem történt meg a múltfeldolgozás, az ügynöklisták több mint harminc évvel a rendszerváltás után sem nyilvánosak, s nem tudható, hogy a Kádár-rendszer ügynökei közül ki mentette át a pozícióját.

De vajon elválasztható-e az ügynökügy az írói minőségtől? Ezt a kérdést persze más művészek (újságírók, közéleti személyiségek) esetében is feltehetjük; másként tekintünk-e Szepesi György riporteri teljesítményére, Vikidál Gyula énekesi pályájára, Szabó István filmjeire, miután kiderült, hogy az állambiztonság besúgói voltak? Márton László és Kornis Mihály is egyetértett abban, hogy ez nem befolyásolja Tar műveinek esztétikai megítélését, nem teszi semmivé az életművet.

Miért iszik?

Tar Sándornak nemcsak az írói karrierje, hanem az élete is derékba tört. Depressziója az ügynökügy után elhatalmasodott rajta, magányos, keserű, csalódott emberként élt, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Hogy hogyan teltek az utolsó évei, arról egy 2002-es interjúban beszélt („Ebből nem lehet kijönni”, Keresztury Tibor interjúja Tar Sándorral, Magyar Narancs).

„Most jövök a pszichológusnőtől. Arra biztat, próbáljak pozitív dolgokra gondolni. Egyet mondjon, válaszoltam, egyetlenegy apró pozitívumot, amikor a legjobb barátomat elárultam, amikor a bátyámat agyonverték, amikor alkoholista vagyok, amikor kiütötték a tollat a kezemből, amikor vége a pályámnak, amikor esélyem sincs arra, hogy megéljek, ha innen egyszer kikerülök. Erre persze elhallgatott. Az egyik délelőtti csoporton is elegem lett abból, hogy folytonosan azt kérdezi a terapeuta tőlünk: »Miért iszik?« Nézze, doktornő, válaszoltam, a magunkfajta embereknek két örömforrás van az életében: a szesz és a szex. Ennyink maradt. A szesz is drága, de azt legalább nem kell elvinni moziba, fodrászhoz. Ezért iszunk, kezicsókolom. Foglalkozás után a többiek hosszan veregették a vállamat, milyen jól megfogalmaztam a lényeget. Még szép, gondoltam, mégiscsak író voltam valaha.”

A kérdésre, hogy hogyan telnek a napjai, Tar azt felelte: „Az altatók dacára hajnalban kelek, lemegyek a boltba, veszek két zsemlét. Azért veszek kettőt, mert egyet venni szégyellek. Otthon elolvasom az újságokat, szortírozom az álláshirdetéseket. Általában a Tesco kifőzdéjében ebédelek, az van hozzám a legközelebb, adnak rizset szafttal, ilyeneket, s ezen túl a barátommal folytonosan kutatjuk a környékbeli olcsó helyeket, ahol háromszáz forintból meleg ételt ehetünk. Ha nincs ennyink, eszünk zsíros kenyeret. […] Lelkileg örök életemre megtörtek az események: ebből nem lehet kijönni. Feladtam az életemet 61 évesen. Ennyi a sztori. A történetnek vége. Leírható tétel, egy emberi roncs, élőhalott vagyok. Nem keresek felmentést sem arra, amit tettem, nem is próbálok magamnak megbocsátani.”

Három évvel később, 2005. január 30-án holtan találták debreceni lakásában. „Mélyről jött és mélyre jutott” – írta róla Keresztury Tibor.

A magyar irodalomtörténet nagy adósságot törleszt azzal, hogy az idei könyvfesztiválra megjelent Deczki Sarolta alapos és értő monográfiája Tar Sándorról, a kisiklott életű íróról, aki nemcsak a „megalázottak és megszomorítottak” világát, hanem az emberi pokol bugyrait is túlságosan közelről ismerte.

A cikk a Vasárnap családi magazin 2022. október 25-i számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen