S csak a szobaajtóból kukkanthattunk be, hogy tényleg, hogy igazán, hogy majd holnap már alatta ücsöröghetünk órákig forgatva a kicsi mesekönyvet, a Hurvinyek és Mányecska volt az enyém, vénülő fejjel is tudom ám az egészet, de hogy mikor, hol maradt le az életúton, azt már nem…
Azt szeretném, hogy a mai gyerekek keze is lila legyen a hidegtől, a hógolyózástól, s mégse legyenek betegek, ahogy mi sem voltunk, csak az a kis nátha, torokfájás, ami a jó mézes teától el is múlt. Istenkém, nem is ismertük a művitaminokat, jól megizzadtunk a dunyha alatt, és egy kis sós-vizes gargarizálás után már mentünk is próbálgatni az utcai ajtót, ami a zúzmarától alig nyílt ki reggelente. De jó volt! De izgalmas! Mostanában beharangoztak olyan hideg-rideg telet, hogy minden reményem teljesülhet: a nyakig hó, a jeges csúszka, a cilinderes hóember meg ilyenek. Igaz, a mínusz húsz a vészmadarak szerint már fogcsikorgató, csontig hatoló hideg, ahogy a plusz húsz meg döglesztő, elviselhetetlen hőség. Ugye, a meteorológusok sem tudhatnak mindent, vagy másként tudják, másként érzik.

Azt szeretném, csak ilyen egyszerűt, hogy a levegőnk ne legyen szennyezett, hogy a folyóink tiszta vizűek legyenek, hogy erdeinket ne gyalázzuk meg szemétlerakatokkal, hogy ember ember elől ne meneküljön félelmében, utálatában, gyűlöletében. Hogy üljön le társalogni, kvaterkázni, okosan vitázni, soha meg nem vetve, el nem ítélve a másikat, a harmadikat, akinek sok dologról más a véleménye, aki más színű hajat, kalapot, zoknit, akármit visel.

Azt szeretném, hogy az iskolatáskák ne fejszét, puskát, kést rejtsenek, azt, hogy a kisiskolás, nagyiskolás ne fenyegesse társait kiirtással, ahogy ez mostanában már mifelénk is… Azt, hogy részeg sofőr ne vezessen autót, ne oltsa ki ártatlanok életét kegyetlen felelőtlenséggel, ne ússza meg a bűnös büntetlenül a gazemberséget.

Azt szeretném, hogy az éhezőnek jusson falat, a nagypénzű meg ne dobálja ki a feleslegesen megvett finomságokat, hogy a szikrázó téli napsugárban villogó hónak egyformán örüljön mindenki, barátkozzon, megértsen-elfogadjon minden egyes ember minden egyes embert.

Azt szeretném, ha nem megvetés, utálat tárgya lenne az olyan, ha két férfi, ha két nő nevelne családiasan gyerekeket, s nem az lenne a természetes, hogy lelki, testi zaklatásnak, verésnek, örökös szorongásnak, félelemnek lenne elszenvedője az a gyerek, sokszor az anya.

Azt szeretném, ha a karácsonyfa alatt nem az ajándékok garmadája sorakozna, hanem a sok-sok beszélgetés, mesélés, nevetés ezer halma tornyosulna. Nehéz ez, tudom, hiszen már október végén, november elején ömlött ránk a csillivilli boltok csillivilli kínálata, a sok felesleges csecsebecse, amit csak a vegyélmegdobjki miatt kínálgatnak a balga népnek.

Azt szeretném, ha nem kellene félni háborútól, betegségtől, mindenféle rettenettől, ha a juharfa bolondos termésén, ahogy saját tengelye körül forogva hull a földre, mint apró balerina, kicsi tündér, jókat nevetne a szemlélő, csak ezt szeretném karácsonyra, semmi mást, és jó leszek, és…

… azt szeretném, hogy lenne megint olyan gyerekkoromi jó hideg tél, olyan jó hóemberezés.

Mi voltunk az utolsók, akiket télen-nyáron, minden VASÁRNAP vitt a Tátrába.

Kováts Judit: A Tátra gyermekei