„Nem sokon múlott, hogy nem lett belőlem is cinikus alkoholista” – emlékezett vissza Grendel Lajos az 1968-as prágai tavasz elfojtására. Húszéves volt, és úgy érezte, bezárult a világ. Akkoriban kezdett írni. Novellákat, Mándy stílusában.

Pozsonyi egyetemistaként eleinte kávéházakban írt, első törzshelye a bölcsészkarhoz közeli Krym volt, de ott nem lehetett zavartalanul dolgozni, ezért áttette a székhelyét a Luxorba. Miután megnősült, a hétvégéi úgy néztek ki, hogy ebéd után a felesége kiment a gyerekekkel, Grendel pedig estig írt. (Annak idején Dobos László nevezte „vasárnapi irodalomnak” a szlovákiai magyar irodalmat, mert mindenki hétvégén írt, amikor a munka után jutott rá ideje.)

Grendel a nyolcvanas évek elejére találta meg saját írói hangját, és első regényével (Éleslövészet, 1981) azonnal berobbant a magyar irodalom élvonalába. A kisebbségi írókra jellemző sérelembeszéd és pátosz helyett Grendel új hangon szólalt meg: az irónia hangján.

Nem akart kisebbségi író lenni. Mindent megkérdőjelezett, még azt is, van-e olyan, hogy „szlovákiai magyar irodalom”, vagy csak egyetemes magyar irodalom létezik, s a „szlovákiai magyar” kifejezés legföljebb a politikai földrajzban lehet használatos, de esztétikai minőséget nem jelöl. A megmaradásnál is fontosabbnak tartotta az egyetemes művészi szempontokat, s úgy vélte, a nemzetiségi irodalmak egyetlen esélye a nyitottság, mert a bezárkózás, a „skanzen” provinciális irodalmat szül.

Ezzel a véleményével már akkor sem aratott osztatlan sikert. „A csehszlovákiai magyar irodalomban irodalomkritikai szempontból vizsgálni irodalmi műveket mindig felért egy kisebb nemzetárulással” – írta utóbb.

Kint a téren

A nyolcvanas évek elején Grendelt kétszer is Madách-díjra javasolta a szakma, de politikai okokból mindkétszer megfúrták – a szlovákiai magyar irodalom legnagyobb presztízsű díját csak a rendszerváltás után kapta meg.

Az Éleslövészet című regénye 1986-ban franciául is megjelent, de a hatóságok nem engedték ki a párizsi könyvbemutatóra. Nem ez volt az egyetlen helyzet, amikor megkeserítették az életét. Egy munkahelyi vita során a főnöke elővette Grendelék házassági értesítőjét a fiókból – a jelenet a Madách kiadóban történt –, és közölte a meglepett íróval, hogy a templomi esküvője miatt még kellemetlenségei támadhatnak. A csehszlovák titkosrendőrség (ŠTB) pedig többször is zaklatta, s egyik legjobb barátját, kiadóbeli szerkesztőtársát, Balla Kálmánt állították rá. (Azt már nem tudták a hatóságok, hogy Balla mindezt elárulta Grendelnek, és együtt beszélték meg, milyen jelentéseket írjon róla.)

1989 novemberében, a bársonyos forradalom idején a Független Magyar Kezdeményezés őt és Szigeti Lászlót jelölte a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) koordinációs bizottságába, és Grendel volt az is, aki Pozsonyban százezres tömeg előtt felolvasta az FMK nyilatkozatát – magyarul.

„Amikor bejelentették, hogy Független Magyar Kezdeményezés, halálos csönd lett. S amikor százezer ember csöndben van, az elég félelmetes érzés. Arra gondoltam, vajon hogyan fogja fogadni a tömeg, ha megszólalok magyarul. Kegyelmi pillanat volt, egy angyal repülhetett át a tér fölött, mert elolvastam a szöveget, s a végén kitört a taps és az éljenzés. Akkor azt mondtam, na, úgy látszik, a magyar–szlovák dolgok rendbe fognak jönni. Hát, rendbe jöttek, de csak néhány napra vagy hétre” – nyilatkozta utóbb egy dokumentumfilmben.

Közvetlenül a rendszerváltás után parlamenti képviselő lett, de hamar kiábrándult a politikából, s egy évvel a rendszerváltás után már azt írta:

„Amikor Pozsony főterén néhány őrjöngő nacionalista suhanc kövekkel dobálta meg és leköpte Miroslav Kusýt, Szlovákia egyik legkiválóbb gondolkodóját, felmerült bennem a kérdés, mi a fenét keresünk mi, írók, filozófusok abban a sivatagban, ahol csak a skorpiók és a mérges kígyók érzik jól magukat. Mi értelme van leszállni az arénába, ahol már rég nem nemes gladiátorok, hanem közönséges csirkefogók vívnak ökölharcot. Ezekkel nem lehet vitázni, ezek a csatornából előbújt szörnyetegek vért akarnak inni. Közép-Európában újra a fasizmus réme kísért.”

Ki a jó magyar?

Grendel nemcsak próza-, hanem közírónak is remek volt, nem egy esetben profetikus megállapításokat tett az általa Abszurdisztánnak nevezett Közép-Európáról. Amikor nem sokkal a rendszerváltás után Kassán részt vett egy Márai-konferencián, csalódottan állapította meg, hogy milyen kevesen jöttek össze, valószínűleg azért, mert „akik bombasztikus semmitmondásból és verbális nemzetmentésből élnek”, azok az ilyen szakmai konferenciákon nem élhetik ki „dagályos nemzeti retorikájukat”.

„Itt továbbra is az a jó magyar ember, aki ezt minél hangosabban, lehetőleg teli torokból üvölti. Budapesten is inkább így tetszünk. A felvidéki magyar úgy hiteles, ha kacagányban, indulatoktól dagadva, hatalmas buzogánnyal döngeti Versailles kapuit. Aki nem ezt teszi, az rossz vagy legalábbis híg magyar.”

Egy másik esszéjében pedig úgy fogalmazott: „Úri társaságban, szerencsére, ma nem sikk nacionalistának, antiszemitának, fajgyűlölőnek lenni. Ezt Közép-Európában is egyre többen felismerik, még ha a nemzeti fundamentalizmus szájtépő, ripacskodó szószólóinak sok híve is van errefelé.”

Grendel bátorsága, szókimondása, intellektuális szabadsága sokakat irritált, ő ugyanis – a szlovákiai magyar értelmiség zömével ellentétben – semmilyen ideológiai kórusba nem állt be, jobbra is, balra is élesen beszólt, és kíméletlenül ostorozta a kispolgári mentalitást, tükröt tartva a dilettánsoknak, a félművelt törtetőknek, az önjelölt váteszeknek.

A szlovákiai magyarok zömének nem Márai Sándor kell, hanem mítoszok kellenek és führerek – írta Grendel.

„Most látjuk, mennyire hiányzik a művelt magyar polgárság. Megdöbbent, hogy a szólásszabadság eljöttével mennyi ősbutaság, intolerancia, konzervativizmus és bornírtság tenyészik újra közöttünk.” Nehéz dolog, tette hozzá máshol, „a kommunista diktatúrákból örökölt reflexekkel jogállamot építeni.”

Azóta sincs még csak hasonló kaliberű közírója sem a szlovákiai magyarságnak.

Hatalmas bolondokháza

Grendelt 1990-ben választották meg a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságának elnökévé, de két év múlva már le is mondott posztjáról, és elköszönő beszédében nem finomkodott.

„Önök, kedves idősebb pályatársaim nagyobbik fele, rég kialudt vulkánok. Megújulásra képtelen irodalmi kövületek. Nem előrevivői a csehszlovákiai magyar irodalomnak, hanem kerékkötői. Az Önök fején vaskalap csörömpöl. Egyetlenegy szolgálatot tehetnek még a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Azt, hogy ha alkotni képtelenek, félreállnak az útból. […] Ez alatt a két év alatt ugyanannyi kicsinyesség, acsarkodás, gyűlölködés és álnokság vett körül, mint a pártállam éveiben. Önök, idősebb pályatársaim nagyobbik fele, a pártállam teremtményei, s a 89-es fordulat után is azok maradtak. Én Önökkel nem kívánok együtt dolgozni a jövőben.”

Ezek után alapította meg többedmagával a Kalligram könyvkiadót, 1997 őszétől a Comenius Egyetem magyar tanszékének tanára lett, 1999-ben pedig megkapta a legnagyobb magyar állami kitüntetésnek számító Kossuth-díjat „a szlovákiai magyar próza megújításáért”. A Tömegsír című kisregénye (amely a New Hont-trilógia első része) folytatásokban jelent meg a Szabad Újság hetilapban – jellemző, hogy az Együttélés politikai mozgalomhoz köthető lap néhány olvasója levélben tiltakozott a „liberális” szerző ellen.

„Az ember úgy érzi magát, mintha egy hatalmas bolondokházában lenne kénytelen élni” – foglalta össze abszurdisztáni benyomásait Grendel egy néhány évvel későbbi interjúban.

Eszkimók és pártkatonák

2004-ben Esterházy Péterrel, Bodor Ádámmal és másokkal együtt kilépett a magyarországi Írószövetségből – így tiltakozva Döbrentei Kornél költő gyűlöletre uszító, antiszemita felhangokkal teli beszéde ellen. Amikor pedig aláírta a tiltakozó levelet Wass Albert debreceni szobrának felállítása ellen, a felvidéki magyar nacionalisták részéről össztűz zúdult rá, közleményeikben „senkinek” nevezték, a Magyarok Világszövetsége pedig arra szólította föl az igaz magyarokat, hogy soha többé ne olvassák a szobor ellen tiltakozók – köztük Grendel Lajos – könyveit, mert azok „nem kellenek a magyar szívnek”.

„A legutóbbi csehországi népszámláláskor mintegy ezerkétszázan azt írták be a nemzetiség-rovatba, hogy eszkimó. A csehek már csak ilyenek. Ők is lehetnének borongósak és búvalbaszottak, amikor múlt s jelen fölött merengenek, de ők inkább elmennek sörözni, és jót röhögnek az egészen” – írta 2005 tavaszán.

Havi naplójegyzeteit ekkor a Mozgó Világ folyóirat közölte, de egy időben állandó rovata volt lapunkban, a Vasárnap családi magazinban is.  „A szlovákiai magyar újságírók jórészt ma is pártkatonák. Mi több: platformkatonák. Ez itt Duray embere, ez meg Bugár embere, ez meg senkinek sem az embere, nem is lesz belőle főszerkesztő belátható időn belül.”

Grendel rengeteget olvasott, a magyar irodalomból elsősorban Mándyt, Ottlikot, Mészölyt, Temesit és Esterházyt kedvelte, a világirodalomból Faulknert, Musilt, Hrabalt és a mágikus realistákat, Cortázárral az élen, és szenvedélyesen szerette a rockzenét is (több száz CD-ből álló gyűjteményét állandóan frissítette).

Házimunkára nem volt kapható, takarítani is csak akkor lehetett náluk, ha nem volt otthon. Jogosítványa sem volt, úgy tartotta, az autó csak arra kell, hogy a felesége bárhova el tudja vinni a gyerekeket. Neki az volt a fontos, hogy otthon írhasson.

Szélütés Moszkvában

2011-ben, miután végzett a Négy hét az élet című regény kéziratával, Moszkvába utazott, az ottani Magyar Intézet meghívására, de az irodalmi esten már nem vehetett részt – a szálláson szélütést kapott. „A lényeges fordulatot a Négy hét az élet jelenti. 2011-ben egy nap befejeztem, aztán elutaztam Moszkvába, és rögtön megütött a guta” – idézte fel a sorsfordító napokat. A moszkvai kórházból két hét után mentővel hozták haza Pozsonyba. Nem tudta használni a jobb kezét, újra kellett tanulnia járni, és logopédus tanította beszélni.

Egészen addig erős dohányos volt, de a szélütése után kénytelen volt leszokni a cigarettáról. A borivással azonban nem hagyott föl, orvosa engedélyezte számára a napi vörösbor-adagját. Otthon rehabilitációs gyakorlatokat kellett volna végeznie (gyurmából golyócskákat gyúrni, lencseszemeket ide-oda csúsztatni), de ezekre nem volt hajlandó, felesége elmondása szerint komolytalannak tartotta az ilyesmit. Napközben sétált, aztán aludt, este pedig fölkelt, s ameddig bírt, dolgozott – bal kézzel.

A közéleti publicisztikával ekkorra felhagyott, s nagyjából erre az időszakra tehető világnézeti fordulata is. Amikor a Fidesz nyílt támogatója lett, ugyanazok az emberek, akik korábban kiátkozták őt, hirtelen a pajzsukra emelték, és ünnepi köszöntőket mondtak róla. (A folyamat persze fordítva is lejátszódott, MMA-tagsága miatt korábbi eszmetársai szemében egyszeriben Fidesz-bérenc lett.)

De nemcsak a politikai szimpátiája változott meg, hanem revideálta néhány irodalomtörténeti megállapítását is; felesége szerint sokkal elfogadóbb lett például Wass Alberttel, akit korábban nem ideológiai okokból utasított el, hanem mert gyenge írónak („műkedvelőknek”) tartotta.

Lépcső a mennyországba

A Litera szerkesztői 2018 őszén jártak nála Pozsonyban. Grendel a riportban régimódi embernek nevezte magát, és úgy fogalmazott, a magyarországi kultúrkampfból igyekszik kimaradni. „Ha csak tehetem, nem politizálok.” Ekkoriban már egyre gyakrabban elfáradt, s egy kórházi kivizsgálás során tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Nem sokkal később, a kórházban újra szélütést kapott. Karácsonyra még haza akart menni, de ez már nem adatott meg neki.

Grendel Lajos, a szlovákiai magyar irodalom legjelentősebb alkotója 2018. december 18-án, hetvenévesen hunyt el. Végső búcsúztatásán a pozsonyi krematóriumban – a család kérésére – semmilyen hivatalos beszéd nem hangzott el. A gyászszertartás végén kedvenc zeneszáma szólt, a Led Zeppelintől a Stairway to heaven (Lépcső a mennyországba).

Azóta Grendel-olvasóterem nyílt Pozsonyban (a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában), Léván pedig utcát neveztek el róla, mégsem lehet azt mondani, hogy szellemi hagyatékával megfelelően sáfárkodna a szlovákiai magyarság – e cikk írásakor például a három révkomáromi könyvesbolt közül csak az egyikben lehetett Grendel-könyvet kapni.

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2022. december 13-i számában jelent meg.