Az esztétikai-irodalmi jellegű viták általában egy szűk szakmai közegen belül zajlanak, elit folyóiratokban, konferenciákon, vagyis az utca embere nem is tud róluk. Csak akkor érik el a nagyközönség ingerküszöbét, ha politikusok idéznek egy műből, vagy darálnak le mesekönyvet. A rimaszombati Nicol Hochholczerová húszévesen robbant be a köztudatba első regényével, melyben egy tizenkét éves kislány és ötvenéves tanára szexuális viszonyáról ír, személyes tapasztalat alapján. A kritikusok imádták, felkerült az Anasoft Litera díj tízes listájára, vagyis 2021 legjobbnak tartott kötetei közé. Ez még nem lenne „baj”, de a középiskolások számára ajánlott olvasmányok közé is bekerült. A szülők és a tanárok felháborodott tiltakozása miatt a díj meghirdetője később visszavonta az ajánlást, mire a szakma egy része cenzúrát kiáltott, elszalasztott lehetőségről cikkezett, és azzal vádolta az illetékeseket, hogy lebecsülik a tizenévesek értelmi képességeit.

Elnézést a hosszú bevezetőért, de ennyit feltétlenül el kellett mondanom, mielőtt a művet elemezném. Ígérem, a végére kiderül, ajánlanám-e iskolai foglalkozásokra, osztályfőnöki órákra ezt a könyvet.

Már a cím is fura: Ezt a szobát nem lehet megenni. A gyerekszoba a biztonságot jelenti Tereza számára, az evés pedig a birtoklást, a teljes befogadást – ez visszatérő motívum. Tereza nem átlagos kislány, mindent első hallásra megjegyez, alig kell tanulnia, és olyan típusú férjre vágyik, mint Esterházy Péter. (Érintőlegesen azt is megemlíti, hogy édesanyja magyar, és egyszer nem ugrik be neki a bicska szlovákul, de a nemzetiségi kérdésről nem esik több szó). A lány először csak annak örül, hogy valaki felfigyelt rá, aztán beleszeret a rajztanárába, és titokban minden délután eljár a lakására. A viszony évekig tart, Tereza szerint ez igazi összetartozás, Ivan érzéseiről szinte csak a lány elbeszéléséből tudunk meg egy s mást.

„Azt mondod lehetünk együtt, de csak egy egészen kicsi időre, senki sem tudhatja meg, de egy kis időre lehet. Meg hogy örökre együtt maradunk, örökké szeretni foglak.

Meg hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen tudsz csókolózni!”

A viszonyt tehát titkolni kell, hazudni kell a szülőknek, a lány érzései törvénybe ütköznek. Tehát azt, hogy itt szexuális visszaélés történik, Terezától nem hallhatjuk, hiszen szerelmes a férfiba – akinek börtönben lenne a helye. De azért érzi, hogy nincs minden rendben. Ezt pedig fura, szürreális képekkel közli, vagyis a képek mögötti tartományba kell eljutnia az olvasónak.

„Reggel felkeltem és levágtam egy darabot a szobámból, de megenni nem lehetett, az utolsó tejzápfogam begurult az ágy alá. Reggel felkeltem és levágtam a szobámat, aztán levágtam az iskolát, szerencsére nagyapa megtanított baltával fát hasogatni, még ha csak kis darabokat is, kisbaltával. De az iskolát sem lehetett megenni, csak a büféből szóródott ki egy csomó dinnyés meg joghurtos-epres medvecukor, és a tornateremből kiszaladt Silvia, az egyetlen barátom nagyapán és Rumošon kívül, eltakarta a fejemet és csúnyán nézett azokra, akik miatt mindenemet le akartam vágni, aztán csúnyán nézett rám és dinnyés medvecukrot rágott”.

Vagy: „Megkötözöd a kezemet a nadrágomon csüngő lánccal: a szüleim minitemetése vagyunk.”

Vagy: „Hajszál vagy apám torkában.”

A könyv rövid, mozaikos, vagy inkább szaggatott fejezetekből áll össze, némelyik csak pár mondat, a fiatal szerző már azt is tudja, mit érdemes külön lapra írni. „Másnap azt mondod, hogy édes kis Hemingwaykém, te annyira jól írsz, hogy a szövegeidet nem érti senki”. A következő oldalon csupán ez szerepel: „Pedig nem is írok már, csak a lábamat teszem szét”.

Egyfelől tehát itt ez a rázós történet, amely önmagában is nehezen emészthető. Másfelől itt ez a különleges, költői nyelv, tele visszatérő szimbólumokkal, szürrealista képekkel. Ráadásul a szöveg tele van vulgarizmusokkal (amelyek egyáltalán nem öncélúak). Nehéz belelátni egy tizenéves fejébe, de szinte biztos, hogy a fiatalok elsősorban a sztorira kíváncsiak, a művészi megvalósításra kevésbé – főleg, ha először találkoznak ilyen elemelt, igényes olvasnivalóval.

Vagyis több szempontból is alapos elemzést, hosszú beszélgetéseket igényel ez a könyv, nem lehet belesűríteni egy osztályfőnöki órába. Sőt, nem is biztos, hogy erre az iskolai közeg a legmegfelelőbb. Ezt a fogadtatásából is látni, hiszen másképp viszonyultak hozzá az irodalomkritikusok és a pszichológusok. Előbbiek a művészi értékét emelték ki, utóbbiak a traumafeldolgozást. A pedagógusok egy része pedig egyszerűen megijedt a feladattól, ami rájuk hárult volna, ha a könyv mégis bekerül ama bizonyos középiskolás csomagba.

Jelen helyzetben, amikor az előírt tanagyag átadása is sok helyütt gondot okoz, szerintem egyszerűen nincs idő és kapacitás úgy foglalkozni ezzel a formabontó, bátor, őszinte és problémafelvető irodalmi alkotással, ahogyan megérdemelné. Pedig tény, hogy fontos lenne foglalkozni vele. A zsolnai színházban például épp a napokban mutattak be egy darabot, amely a könyv alapján készült, vagyis ismét rávetült a ref-lektorfény.

Egy biztos: Nicol Hochholczerová új, friss fuvallatot hozott a szlovák irodalmi életbe. Mészáros Tünde kiváló fordításában és a pozsonyi Womanpress kiadó jóvoltából most a magyar olvasó is megismerheti ezt a hangot. Reméljük, lesznek rá receptoraink.