A klub történetében minden megvan egy jó sorozathoz. Különleges környezet, emberi drámák, rasszizmus, sok-sok vetkőzés, felemelkedés, bűnbe esés, majd egy jókora bukás. A gyilkossággal és gyilkossági kísérlettel is megspékelt sztori azonban valójában egy olyan ember drámája, aki igazi kisemberként tornázta fel magát a ranglétrán, és egy elképesztő ötletnek köszönhetően óriási sikert aratott, ám hiába dőlt a pénz a házhoz, ő nem elégedett meg ennyivel. Azt akarta, hogy a dicshimnuszokat is róla zengjék. A saját beosztottaival és kishitűségével vívott kicsinyes küzdelméről szól a Disney+ sorozata, az Isten hozott a Chippendalesben, amit nyugodtan nevezhetünk akár true crime sorozatnak is, hiszen a történet legtöbb hihetetlen fordulata valóban megtörtént, és a nyolc epizódot nézve alig akarjuk elhinni, hogy Steve Banerjee hogyan vált zseniális vállalkozóból rosszindulatú és kapzsi bűnözővé.

A sorozat szívét-lelkét két alakítás adja. Az egyik a Steve Banerjee-t játszó Kumail Nanjanié, akit korábban elsősorban komikusként ismerhettünk, itt azonban szinte egyetlen vicces pillanata sincs. Zseniálisan adja elő a Banerjee-ben lakozó kisebbségi komplexust és bizonyítási vágyat, egyes jelenetekben kimondottan félelmetes hatást kelt, miközben ránézésre egyáltalán nem egy filmes gonosz alkat. Remek alakítást nyújt a chippendale show-k koreográfiáiért és a sikeres turnékért felelős Nick De Noiát alakító Murray Bartlett (A Fehér Lótusz első évadának hoteligazgatója), aki egy show business felől érkező, sokkal harsányabb és extrovertáltabb fickót formál meg. Banerjee nehezen viseli, hogy a közvélemény az alkalmazottját ünnepli a klubjai sikeréért, nem őt. Ki nem rúghatja, mert akkor konkurens klubot nyitna, így inkább maga mellett tartja, de közben ők ketten annyira gyűlölik egymást, hogy még egy szobában is nehezen férnek meg együtt egy percnél hosszabban.

Robert Siegel showrunner (Pam&Tommy) sorozata pompás néznivaló, ragyogóan idézi meg a hetvenes (és kicsit a nyolcvanas) évek amerikai klubkultúráját, egyben pompás látlelet arról, hogyan fogadták a nők annak idején, hogy végre valahol ők is nézhetnek vetkőző jó pasikat, és a nézelődés gyönyöre nemcsak a férfiak kiváltsága marad. Számos erénye ellenére azért az Isten hozott a Chippendalesben nem hibátlan sorozat. A kelleténél kicsit lassabban jut el az igazán érdekes történésekig: akkor lassú, amikor gyorsnak kellene lennie, és akkor gyors, amikor le kellene lassítania. Azonban a csodás szereposztás, a ragyogó koreográfiák és a jól eltalált korrajz miatt könnyen megbocsátjuk neki, hogy egy-két epizóddal hosszabb lett az ideálisnál. A vége szerencsére kimondottan hatásos, meglepő és tanulságos. A chippendale szó pedig még ma is ott van a köztudatban, s bűnei ellenére Steve Banerjee örökösei még ma is élvezhetik az ebből fakadó jogdíjakat és üzleti sikereket.