Időjárásunk tökéletesen mutatja az energiák táncát. Tánc ez kérem ugyanis, mégpedig a javából. Képletesen értve kapjuk a lehetőségeket. Fordulhatunk erre, hol a nap süt, vagy arra, ahol csípősen csapódik arcunkba a szél az esőcseppként szétfolyó hópelyhekkel, s ha úgy tartja kedvünk, nézhetjük a szürke fellegeket, melyek borítják az eget, ameddig csak a szemünk ellát.

Ha tudunk olvasni a sorok közt, két dolgot tanít most nekünk az időjárás s annak viszontagságos, szeleburdi mivolta. Egyfelől, hogy emberöltő óta az élet aligha volt ily nagymértékben kiszámíthatatlan, mint most. Egyik pillanatban ez történik, másikban az. Hiányoznak a stabil alapok, a tradíciók, a gyökereink elhagyása óta gyökértelenül akarjuk az életünket stabilizálni, kiszámítani. Mindezt egy átalakuló, átformálódó világban. Másfelől tanítása szól a lehetőségekről. Az időről, ahol mindent és bármit szabad. Nekünk. Embereknek. Azok azonban, akik elhitték, hogy a hedonizmus vezet el bennünket a gyökértelenségből az új alapokhoz, most igencsak „fájhat az idő-járás”.

Egy dolgot ugyanis kifelejtettek a számításból, mégpedig, hogy valóban mindent lehet, de csakis akkor, amikor stabilan állunk még a legnagyobb szélben is.

És akkor kapjuk meg az akaratunk tárgyát, amikor a természet, a mindenség úgy kívánja. Kívánom, hogy lelj stabil alapokra, s hagyd, hogy a természet tegye a dolgát. S akkor, amikor kell, ismerd fel a lehetőséget.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép