Charlie (Brendan Fraser) undorodik magától. Fél, hogy létezik a túlvilág, ahol találkozhat öngyilkosságba menekülő párjával. Retteg, „hogy meglátja a felpüffedt lábamat, a sebeket a bőrömön, meg a penészfoltokat a redőim között, az elfertőződött fekélyt a seggemen, meg a hájréteget a hátamon, ami tavaly végleg bebarnult… Nem gusztustalan ez? Gusztustalan vagyok!” Olyannyira, hogy a lágy, selymes, sajtos nachosszósz is keserűvé válik a néző nyelvén. Majd sóssá, amint elérik a könnyei. Az érzelmek belső tengerénél át-átcsapnak felettünk a szentimentális hullámok, s talán nem csak a felidézett homokos, kagylós parton. Bálna úr kivetődött a fövenyre, ahol azonnali cselekvést igénylő közegészségügyi problémát jelent. Mentésére egykori kedvesének húga, a szintén Oscar-ra terjesztett Liz (a legjobb női mellékszereplő kategóriában jelölt Hong Chau) siet, bár a szétdúlt homokozóban fuldokló szerencsétlennek csupán napjai lehetnek hátra.

Charlie bosszút áll magán (mintha a Moby Dick saját magára vadászna): a hús kívánalmai szerint él, nem pedig a lélekkel. Már csak előre tekint. A múltba. Amire a kamera közvetlenül fókuszál, 4:3-as képkeretbe zárva, szűk térré zsugorítva azt. Más egyébként se férne bele, a súlyos alkat teljesen kitölti. Ez már a kóros elhízás végső állapota. Az éhség, a falánkság, a kiürülés fináléja. Modernkori nagy zabálás kispénteken. Hol vall(om)ásosan személyesen, hol mesélően eltávolítóan tálalva. A lélekemelő és -pusztító kamaradráma a megbocsátás szilánkjait szórja szét a bűzös szoba besűrűsödött életviharában. Tanulsága, üzenete, erkölcsi konzekvenciája viszont olykor-olykor falvédőszerű, felbukkan néhány szeretet mindenekfelett mintázatú vaktöltény is.

Testfilm, mely a fizikummal közvetít emberi tartalmakat. Lehetne akár (pro)test film is a blockbusterek és a túlfogyasztás ellenében. Sokat bíz a kép(zelet)ekre, s bizony azok beszédesebbek is, mint akár egy-egy odavetett sértő szó. Inkább mutatja, mint felmondja a fényképezett színház (a)lapjait (Samuel D. Hunter azonos című darabját). Ugyanakkor nem hiányzik belőle a lélek(vesztő), ahogy a szív sem. Utóbbi akkora, mint egy gyilkos bálnáé, s ez végezhet a címszereplővel. Szívfájdalma kézzel fogható – noha (mint epésen megjegyzi) annyira kikerekedett, hogy a szervei ötven centiméter mélyen a bőre alatt vannak –, pangásos szívelégtelenségben szenved. A hipertónia harmadik stádiumában. Utolsó menedéke, a teste már elengedte, noha széthullott szelleme még kísérti a baj- és bájkeverőket. A cinikus exfeleséget. A hitetlen hittérítőt. Vagy épp egy po(r)tyázó pizzafutárt. Ők Charlie angyalai, akik földi fájdalmait földelik. Mennybemenetelét biztosítanák, amit kislánya, Ellie (a Stranger Thingsből ismerős Sadie Sink) szabotál. Megveti,(gy)alázza felmenőjét, majd elviharzik. Olykor-olykor megtorpan a küszöb felett. Odakünn szüntelenül esik, bár belül sokkal borúsabb lehet. Az ördögi savanyú cukorka rendre visszavágyik apuci elátkozott csokigyárába. Nem is olyan magányos ez az alámerülés?

A tintaszívű Brendan Fraser felúszott a felszínre. Rehabilitációja e hálátlan szerepkörrel megtörtént. Nevezhetjük jutalomjátéknak? Mintha a Precious című nyomornegyedből ismert Mary (Mo’Nique) ellen(tét)párja lenne: férfi fotelbálna. A velencei filmfesztivál óta sikert sikerre halmozott. Többnyire. A hétvégi Oscar-díj már csak a betetőzése e diadalmenetnek. Megmérettetett, súlyosnak találtatott, noha a céhek jelentős része Colin Farrellt (A sziget szellemei) favorizálta, mondván, A bálna csak egy újabb „húsipari filmmelodráma”, melyet mesterségbeli bravúrok (smink/maszk/jelmeztervezés) mentenek ki a középszerűségből.

Fraser a magyar nyelvű fo(r)galmazóknál Mészáros Máté orgánumán szólal meg, aki megteremti, hitelesíti e nehéz ember létezését: zihál, liheg, nyög. Sípol, ha kell. Illúziókeltő, szép feladat, nem sokban üt el a valódiétól, de ha tehetik, eredetiben (ha szükséges, felirattal) nézzék!

KASZÁS DÁVID