Eszembe jut róluk egy régi kirándulás az akkori negyedikes osztályommal. Gyalog mentünk az állomásra, vonattal Érsekújvárra, egy másikkal Nyitrára. Ott átszálltunk a Zobor felé induló autóbuszra. A hegy lábáig vitt, onnan indultunk felfelé. Megnéztük Szórád remete barlangját, s mentünk tovább, előbb a kopár, majd a fákkal benőtt hegyoldalon egyre feljebb. Mire fáradni kezdtünk, elértük a messziről fehérlő hóvirágrengeteget, Hóvirágországot, ahogy a gyerekek mondták. Felmentünk a Zobor-hegy tetejére, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra. Láttuk az utcákat, az utakat, a kék szalagként kanyargó Nyitra folyót, a távolabbi településeket és messze egy karcsú templomtornyot. Gyerekek – kérdeztem –, nem ismerős az a torony? Kis csend, majd valamelyik felkiáltott: Az a mi templomunk tornya! Valóban az volt. A sors rendkívül jó látási viszonyokkal így jutalmazta meg a fáradságos utat: láthattuk a tardoskeddi templom tornyát. Nagy volt az örömünk. Elfogyasztottuk a tízórainkat, és elindultunk lefelé, Hóvirágországba. A gyerekek boldogan szedték és rakták dobozkákba a kis fehér virágokat. Sokat leszedtek, de szinte ugyanannyi maradt. Estére értünk haza. Otthon csokrokba kötötték, másnap – nőnapra – megajándékozták az anyukákat, nagymamákat. Örültek a megajándékozottak is, a gyerekek is.

A nőnap és a hóvirág felidéznek egy másik kellemes emléket is. A tardoskeddi magyar iskolában akkoriban mintegy harminctagú tantestület volt, nők és férfiak, talán fele-fele arányban, nagyrészt hasonló korúak, viszonylag fiatalok. Váltásban tanítottunk, még az öreg iskolaépületben. Délelőtt a felső tagozatos osztályok foglalták el a tantermeket, délután az alsósok. 12.30-tól 13.15-ig volt a déli szünet, a szellőztetés ideje. Akkorra hívtak bennünket rövid megbeszélésre. Nőnap volt, március 8-a. Bementünk a tantestületi szobába, ahol minden kolléganő helyén egy-egy csokor hóvirág volt. Igazgatónk köszöntött minket, és közölte, hogy a hóvirágcsokrok a férfi kollégák nőnapi figyelmessége, fogadjuk szeretettel. Az örömtől alig jutottunk szóhoz. Nagyon jólesett a kollégák kedvessége. Ez hagyomány lett, s még néhány évig folytatódott. Az újváriak közül egy mindig megvette reggel a kellő számú csokrot, elhozta és kirakták az asztalunkra. Mi évről évre finom szendvicsekkel háláltuk meg a gesztust. Nagyon szép nőnapok voltak azok. Nálunk – ellentétben a sokfelé elterjedt hírekkel – soha nem volt alkoholos nőnapi ünnepség. 20-25 percig tartott, tele volt örömmel, figyelmességgel, mosollyal. Még ma, sok év elmúltával is jó emlékezni rá.

Csomó Magda, Tardoskedd