Ilyen végtelen történetnek számít többek között a szlovákiai magyar politikai erők összefogása – eredetileg az egybekovácsolás szó futott nyelvemre, de aztán rájöttem, ez nem a legjobb kifejezés, mert hogyan lehetne valamit egybekovácsolni, ha még egy közös térben sem képes létezni?!

Simon Zsolt keddi sajtótájékoztatója nem volt újdonság számomra. Nem vagyok a szerencsejáték híve, de már az első hírek után lett volna rá egy „kis ötösöm”, hogy a randin túl ez a páros soha nem lesz képes továbblépni. Tulajdonképpen már az is csoda, hogy a Szövetség ebben a formájában képes egyben maradni.

Simon nagyon jól rámutatott a tárgyalások zátonyra futásának okára: a Szövetség, különösen az MKP-platform számára eleve elrendeltetett, hogy bármilyen politikai formációval is lép szövetségre, annak csakis az alárendelt szerep juthat, csakis a beolvadás és a függetlenségének feladása lehet létezése további formája. Tulajdonképpen nem is értettem, a Magyar Fórum miért is próbálkozott a „Berényi-szabály” feltörésével. Lehetett ebben naivitás vagy inkább egy kétségbeesett próbálkozás is, hiszen jelen helyzetben nincs olyan politikai produktuma a szlovákiai magyar politikumnak, ami képes önállóan megugrani a parlamenti küszöböt. Igaz, bár a szlovákiai politika vízválasztója, az ötszázalékos küszöb eleve a kisebbségi pártok és a gyengébbnek számító pártok kiszorítására jött létre még a Mečiar-érában, mára már inkább a hasznát látni. Ez a küszöb az, ami leszűri a politikai élet fölös íróját, és csak az életképes játékosokat engedi a politikai pókerasztalhoz.

Az MKP felől már többször történt jelzés abban az irányban, hogy ezt a küszöböt meg kéne felezni. De ha a sportoló nem képes megugrani a lécet, akkor vajon az akadályon könnyítenek-e neki, vagy inkább arra ösztönzik, hogy dolgozzon többet, tegyen többet azért, hogy eredményt érjen el?

A „Berényi-szabály” nem más, mint a szlovákiai magyar politika mételye. Berényi szerint ugyanis csak az MKP a Fidesz „eredeti” stratégiai szövetségese és méltó arra, hogy irányítsa a felvidéki politikai életet, valamint az egyre fogyatkozó szlovákiai magyarságot. Csak az MKP méltó arra, hogy a szlovák törvényhozásban képviseljen minket. Minden más politikai formáció pedig csak a széthúzás eszköze.

Ebben a megközelítésben a politikai „túlburjánzás” valós probléma, ugyanakkor a Híd puszta léte – akárhogy és akárkik is hozták létre – színt vitt abba a szellemi szürkeségbe, ami a kisebbségi egypártrendszerrel kialakult, a Szövetség platformrendszere pedig egy lehetőség lett volna arra, hogy egy egyenarcúvá gyalult konglomerátum helyett egy több témában is megszólalni képes színes koalíció jöjjön létre. Csak hát nehéz úgy előrelépni, ha egyesek a konzervativizmust állóvíznek, megtörhetetlen, bebetonozott erődnek tekintik, a konzervatív értékeket pedig összekeverik a párthűséggel.

Ilyen keretek között a felvidéki politika nem más, mint ismételt próbálkozás arra, hogy ugyanazt a szlogent adjuk el újra és újra úgy, hogy mindig jobb eredményt várunk tőle, de egyre rosszabbat kapunk. A végtelen körből való kitörést talán az jelenthetné, ha politikusaink valóban önállóan politizálnának és ahelyett, hogy teret engedve a Fidesz külső befolyásának csak a „nagy egész” vízhordójaként, szűk keretek között feszeregve játszanák el a rájuk kiosztott szerepet, a felvidéki közösség valós igényeit, problémáit próbálnák meg megoldani.

A Magyar Fórum és a Szövetség mostani kudarca egy kicsit közösségünk kudarca is, a választást követően pedig nem lesz semmi biztosíték arra, hogy a Szövetség hosszú távon egyben tud majd maradni. De vajon színre lép-e majd valaha valaki, aki a politikai ultrakonzervativizmust meg meri majd törni, és kivezet minket a végtelen spirálból?