Talán már az orosz agresszió második hetében találkoztam a családdal az egyik komáromi játszótéren. A három nő – kettő idősebb és egy huszonéves – és négy kisgyermek láthatóan a várossal ismerkedett, s talán oroszul vagy az ukrán–orosz keveréknek számító „szurzsikul” beszéltek – vagyis Kijevtől keletre számított országrészből érkezhettek. Nem mintha a városban nem lehetett volna eddig is hallani ukrán vagy orosz szót, amelyeket egészségügyi dolgozók, vállalkozók, sőt még turisták is használhattak. Vagy hát mindkét nyelv hordozói felbukkanhattak a pravoszláv templom falai között. Érdekes váltás volt aztán az őszi orosz mozgósítás utáni időszak is. Egy szombat délelőtt három, egyértelműen orosz középkorú férfi val futottam össze egy komáromi használtruha-bolt előtt. Vidáman újságolták egymásnak, ki milyen nadrágot, felsőruházatot szerzett be a turkálóban, majd láthatóan bóklászva haladtak tova a házak között, feltérképezve az idegenséget. Sokkal jobb választás volt ez számukra, mint a szedett-vedett (gyakran szintén „second hand” hadi felszerelésben ténferegni a Donbasz lövészárkai között…

Lehetne folytatni még a példákat, van belőlük sok Szlovákia-szerte, ám más környékbeli országokban is ez a helyzet. Például Szerbiában, ami azért jelentős úti cél az orosz állampolgárok számára, mert ide vízum nélkül be tudnak utazni. Személyes beszámolót hallottam egy teljes, kétgenerációs, középosztálybeli orosz családról – már felnőtt gyerekekkel. Úgy találtak új otthonra egy szerb városban, hogy oroszországi otthonukban minden ingatlanuktól megszabadultak még 2022 első felében. Aligha fest tehát úgy, hogy a visszatérésen töprengnének. Nem ők azonban az egyetlenek, akik ilyen módon égették fel maguk mögött a visszatérés lehetőségét. Tán mondani sem kell, nem nevezhetők épp Putyin-fanoknak. A róluk és társaikról csepegtetett információkban ez az „érzület” általában állandó elemnek számít. Más országot képzelnének el maguknak, nem olyat, amely harctéri húsként próbálja bevetni őket egy kétséges hódítás érdekében, a legártatlanabb békepárti gesztusért pedig fogdába penderíti őket. Meg aztán egyszerűen nem kedvelik az egykori KGB-alezredes és társai által létrehozott oroszországi rendszert, ami – meg kell hagyni – valóban ronda képződmény. A orosz középosztály menekülése pedig azt is mutatja, reménytelennek és gyakorlatilag megváltoztathatatlannak látják a helyzetet.

Ki hogyan fogadja őket? Az elmúlt nehéz évektől meg a csalódottsággal teli évtizedektől terhes (s nemcsak a szlovák, hanem például a magyar is) közvélemény egy része már a háború első heteiben elkezdte táplálni az ellenszenvet – főleg az ukrajnai menekültekkel szemben. A másik oldalon inkább civil szervezetek, adott esetben egyházak vagy önkormányzatok próbáltak észszerűen fellépni az érdekükben, enyhítve az őrjítő kényszert, amely lakhelyük elhagyására kényszerítette őket. Akár oroszok, akár ukránok ezek az emberek, jobb vagy rosszabb módon próbálják feltalálni magukat az új helyzetben. Meglehet, sokan végleg társaink maradnak. Ismerkedjünk velük!