Boríték nélküli levelet dobtak a postaládájába, s csupa olyasmit írtak neki, amit jóérzésű ember nem ír le. Az alpári, ordenáré szöveg szó szerinti közlésétől eltekintenék, de a lényeg az volt, hogy megkérdőjelezték a magyarságát, háborúpártinak nevezték, csoportos nemi erőszakot kívántak neki, és kilátásba helyezték, hogy először a kutyáját fogják likvidálni. Tisztában voltak a címzett magánéleti viszonyaival, s még arra is megjegyzéseket tettek – nem irodalmi stílusban –, hogy Vrabec Mária örökbe fogadott gyermekként nevelkedett.

Itt tartunk. A gyűlölet, amit habzó szájú hordószónokok vetettek, beérett. 

Valaki nem értett egyet Vrabec Máriának az elnökválasztásról írott jegyzetével? Van ilyen. Rettenetes lenne az a világ, ahol mindenben egyet kellene értenünk. Elárulom, hogy még a Vasárnap szerkesztőségén belül is vannak nézetkülönbségek. Mondok egy kézenfekvő példát: én a „felvidéki magyar” kifejezést használom, de van, aki a „szlovákiai magyart”. Nem vagyunk egyformák.

Léteznek azonban bizonyos alapelvek, amelyekhez igyekszünk tartani magunkat. Egyetértünk például abban, hogy az újságíró dolga tükröt tartani a politikai elitnek, rámutatni a hatalom túlkapásaira, kiállni az elesettek és a kirekesztettek mellett. Ha kulcsszavakat kellene mondanom: magyar és európai identitás, tolerancia, szolidaritás. Ahogy Márai írta a Kassai őrjáratban: „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai.”

Persze, az újságíró, aki hétről hétre kirakatba teszi a véleményét, fel van készülve a kevésbé barátságos reakciókra is. Az ilyesmi, hogy úgy mondjam, benne van a pakliban. Vrabec Mária sem először került célkeresztbe, fenyegető leveleket kapott már akkor is, amikor fáradhatatlanul kereste az igazságot a megvert, megalázott, majd az országból is elüldözött Malina Hedvig ügyében.

Mégis: kell lennie olyan közös nevezőnek – ha úgy tetszik: civilizációs minimumnak –, amely mindenkire egyformán érvényes, jobb- és baloldaliakra, magyarokra és szlovákokra, újságírókra és olvasókra egyaránt. Ilyen minimum az, hogy másokat nem nevezünk se parazitáknak, se csótányoknak, s nem akarjuk őket se deportálni, se megsemmisíteni. S nem holmi polkorrektség miatt, hanem egyszerűen azért, mert emberek vagyunk.

Két mondatot mégis idéznék az említett levélből: „Ne akard, hogy valaki meglátogasson, mert tudjuk, hogy magad vagy. […] Fogd be a pofád, ha jót akarsz!”

Amikor már védtelen nőket fenyegetnek, az a mi szégyenünk, a mi gyalázatunk is. Rajtunk múlik ugyanis, hogy bedőlünk-e az uszításból profitáló, cinikus politikusoknak, és elfogadjuk-e új kommunikációs normának a gyűlöletbeszédet. S rajtunk múlik az is, hogy a hallgatásunkkal, az elfordulásunkkal, az oda-nem-nézésünkkel legitimáljuk-e mindezt.

Hogy is szól a mondás? A gonosz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit. Talán naiv vagyok, de változatlanul hiszem, hogy a józan gondolkodású, tisztességes emberek vannak többségben. Tartsunk össze, ha kérhetem. Tisztelettel:

Gazdag József, főszerkesztő