Ed Perkins rendező ezt az újszerűnek ható módszert használja a történetmeséléshez: csak és kizárólag a korabeli médiából és videófelvételekből dolgozik, aminek a legnagyobb előnye (lehetne), hogy (elvben) meg sem próbálja ránk erőltetni a szemszögét, nem igyekszik befolyásolni a gondolatainkat. Ami persze nem teljesen igaz, hiszen a médiában is emberek dolgoznak, akik akarva-akaratlanul viszik bele saját nézőpontjukat egy-egy tudósításba, akár egy kérdéssel, akár esemény, pillanat kiemelésével. És persze minderre maga Perkins is rányomja a kézjegyét azzal, mely felvételeket válogatott be a történetébe.
A dokumentumfilm azzal az időszakkal indul, amikor már terjedt a szóbeszéd, hogy a lassan örök agglegénynek kikiáltott Károly herceg nagy nehezen talán mégis megtalálta „jövendő királynéját” egy kékvérű óvónő, Diana Spencer személyében. Aztán a már kezdet kezdetén is kínos televíziós interjúk révén a jegyesség bejelentése után találjuk magunkat: a félénk, szemét gyakran lesütő Diana és a sem túl szerelmesnek, sem túl boldognak nem tűnő Károly olyan kérdéseket igyekszik megválaszolni, amelyekből egy igazi love storyt próbál kikerekíteni a média, kevés sikerrel. Itt még él a remény, legalábbis az archív felvételeken megszólaló riporterek kommentárjaiban, hogy ha majd lezajlik az esküvő, egy kicsit felszabadultabb párt láthatnak a britek (és a világ). Mint tudjuk, nem így történt.
A dokumentumfilm mesterien vág be olyan részleteket a korabeli tudósításokból, amelyek a későbbi fejlemények tükrében más jelentést, illetve jelentőséget nyertek. Például azt, hogy Károly és Diana esküvőjén a nászkíséretet Andrew Parker-Bowles alezredes vezeti, így a „pár barátok között van”. (Andrew Parker-Bowles Károly mai feleségének és örök szerelmének, Camilla Parker-Bowlesnak az akkori férje). A bemutatott felvételekhez nem mindig társul riporteri narráció, a rendező pontosan érzi, melyek azok a pillanatok, amelyek önmagukért beszélnek. Ezek között van az is, amikor az új hercegi pár az esküvőről a Buckingham-palotába érkezik, szemmel láthatóan mindketten feszültek, Diana kifejezetten szomorú, Károlyról pedig süt az érdektelenség.
A következő etapban már Vilmos és Harry születésének időszakát láthatjuk, amit szintén a távolságtartás jellemez: hiába az apaság, Károly továbbra is előszeretettel hódol nemcsak a kötelezettségeinek, hanem az olyan hobbijainak is, mint a lovaspóló vagy a vadászat; ezek azok az alkalmak, amikor rendszeresen összefuthat Camillával.
Perkins a filmben hosszú időt szentel annak, hogy bemutassa, Diana mennyivel népszerűbb és érdekesebb volt a férjénél, és ez mennyire zavarta a ma már megkoronázása előtt álló királyt. Ez nemcsak Károly arckifejezésén látszódik megannyi alkalommal, hanem erős célzásokat is tesz rá, és láthatóan meglepi, hogy felesége sokkal nagyobb „hatalommal” bír nála.
Természetesen nem maradhatott ki a dokumentumfilmből a botrányok korszaka sem: Andrew Morton Diana problémáiról és boldogtalanságáról szóló könyve, a Károly és Camilla közti erotikus telefonbeszélgetések kiszivárogtatása, a házasság darabokra hullása is hosszabb műsoridőt kap. Ahogyan az is, hogy Diana a válása után miként vágott vissza a királyi családnak különböző szándékos és nem szándékosnak tűnő húzásokkal.
Hogy ennek milyen hatásai voltak, illetve milyen kép rajzolódik ki a film végére Dianáról, azt valóban a nézőre bízza a rendező.
Herczeg Szonja