A munkahelyemhez vezető utat reklámtáblák keretezik. A koncertek, kiállítások és egyéb események színes plakátjai mellett nemrégiben feltűntek nagyon szolid, de annál komolyabb üzenetet hordozó képek is. Olyan fogalmakat boncolgatnak, mint az igazság, az esélyegyenlőség, a tanuláshoz való jog. „A vizsga szintje ne a tanár napi hangulatától függjön…” – olvastam sokadjára, amikor bevillant valami.

A tanár úr hangulatai

Hirtelen nem a nyüzsgő nagyvárosban érzem magam, hanem 15 éves gimnazista vagyok. Nemegyszer rettegve vártuk a földrajzot, mert gyakori programpont volt a megszégyenítés. Egyesével kell bediktálnunk az osztálynaplóba a dolgozatra kapott jegyeket. Megalázó egy helyzet, amit még tetéz, hogy a tanárnak mindenkihez van valami hozzáfűznivalója. Kire az, hogy „benned is van egy vonóval”, kire az, hogy „ilyen (szlovákosan hangzó) vezetéknévvel mit keresel te ebben az iskolában?!” De elhangzik ott sok más is, ami nem tűr nyomdafestéket. Vagy amikor épp csak elkezdődött a tanév, besétált az osztályba, s látva az egyik diák lila-fehér sálját a fogason, azonnal üvöltötte, hogy papírokat előszedni, dolgozatot írunk. Harsogva követelte, hogy áruljuk el, kié a sál, mert azt most módszeresen megbünteti. Tudtunkra adta, hogy ő, aki egy másik focicsapat drukkere, nem tűrheti ezt a szemtelenséget, és ezért nemcsak az adott diák, hanem mindenki, aki a padsorának a bal (vagy lehet éppen jobb) felén ül, aznap sokkal nehezebb kérdéseket kap. A jelenet után elképzelhető, hogy milyen reszketve állt fel az osztálytársam, bevallván, hogy ő a „hibás”. Arcát a szégyentől és a félelemtől elöntötte a vér, hangja erőtlen volt és el-elcsuklott, amikor könnyek között bocsánatot kért. S mindez hiába volt. A bosszúdolgozatot meg kellett írni mind a harmincnégyünknek.

Tizenöt évesek voltunk ekkor. A tekintélyelvű intézményben nem volt eszközünk arra, hogy a helyzetet megakadályozzuk. Élesen él az emlékeimben, milyen az, amikor gimnazistaként mindezt megfogalmazni sem tudtuk. Soha senki akkoriban nem volt, aki ilyen ügyekben kiállt volna az érdekeinkért.
 

Hozzászoktunk és hallgattunk

Tizenöt évesen is érzem, hogy nagyon nincs rendben ez a helyzet, de félek, és inkább csendben vagyok. Így teszünk az osztályban mindannyian. Bámuljuk az előttünk ülő hátát, behúzzuk a nyakunkat, és azt reméljük, így talán megússzuk valahogyan. Hogy talán minket nem pécéz ki. Vagy nem annyira. Már az is jó. Aztán hozzászokunk, hogy a tanár úr, az ilyen. Hogy nem lehetünk már „ennyire érzékenyek”. Hogy nem fájhat semmi, ami történik, s hogy nem is érzékelhetjük, hogy mi a valóság. Hogy magunknak is hazudni kell, hogy végül aztán mind azt mondjuk, hogy nem is olyan rossz ez. Lehetne szörnyűbb is.

A plakátok mellett sétálva így már egyre kevésbé tudtam elnyomni magamban a fel-feltörő emlékeket, és dühös is voltam elsősorban magamra, hogy ez a régi kép így felzaklatott. Felfogtam, mennyire ellentmondásos dolog, hogy én vagyok, aki a múlttal kapcsolatban mindenkit beszÉLgetésre buzdít, s magam meg lám, 2023 tavaszán egy másik országban, ha arra gondoltam, beszélni kellene erről, hirtelen visszacsúsztam gimnazistának, és félni kezdtem. Méghozzá a sejtjeimig hatolóan. Hiába tudtam, hogy ma már nem írathatnak velem bosszúdolgozatot, mégis megbénított, lefagyasztott egy belülről áramló hang. „Ez egy jó iskola! A legjobb az országban! Ti mindannyian képviseltek minket!” Sokszor hallottam ezt akkoriban. „Én vagyok túl érzékeny, bennem van a hiba…” – jön a válasz egy másik emléklenyomatból. Meg egyébként is, mi lesz, ha az én feltörő emlékeim megfogalmazásával az egykori, egyébként alapvetően szeretett iskolám jó hírneve forog majd kockán? Szabad-e beszélnem, vagy ezzel netán megbántok olyanokat is, akiknek ott nagyon sokat köszönhetek, és akiknek évtizedek múltán is hálával tartozom?

Az ujjak emlékezete

Napokig gyötrődtem, mire elhatároztam: mások érdekében mégis leírok egyet a régi emlékeim közül. A Facebookon osztottam meg, s döbbenetes volt, ahogy futótűzként terjedt az online buborékomban. Néhány óra leforgása alatt évek óta nem látott volt osztálytársak hagytak nekem hangüzenetet, írtak privát üzenetet. Volt, akinek Londonba küldte el egy szlovákiai kis faluból az anyukája, hogy nézze: tényleg igaz! Nem csak ő rettegett a kiszámíthatatlan tanártól. Prágából írták, hogy felolvasták egymásnak, s mindenki azt mondta, neki is görcsben volt a gyomra, ha becsengettek, és tudta, ő viharzik be az osztályterembe. De nem csak ő. Hiszen, ha jobban megkapargatjuk a felszínt, ő csak egy volt azok közül, akiknek óráit szorongás, dolgozatait iszonyat előzte meg. Mindenki tudta ezt akkoriban. Ahogy görgettem az üzeneteket az okostelefonom képernyőjén, az ujjbegyeim fehérré váltak. Fájtak. És tényleg! Ahogy fájtak akkor is, amikor az óra elején én voltam az aktuális kiválasztott, akivel a történetben szereplő tanár kezet fogott! Szokásához híven úgy megszorította az ujjaimat, hogy ha ő jött, tudtam, a gyűrűimnek a jobb kezemről önvédelemből menniük kell. Ugyanazok az ujjak sajogtak most is. Emlékeztek. Emlékeztettek, hogy ez az egész nem csak a fejemben van.

De hogyan felejthettem ezt el ennyi időre? Mi lehetett az bennem, ami elzárta, és ami most ennyire döbbenetesen, az ujjaimon keresztül szembesített mindennel? Próbáltam megmagyarázni, megérteni a helyzetet. S alkudozni is kezdtem magammal: hogy mi lett volna, ha. Ha például az egykori iskolám falát nem a nemzetközi matematika- és fizikaolimpiák emléklapjai díszítik, hanem nekünk, diákoknak szóló plakátok, s rajtuk a szavak: méltányosság, egyenlőség, s hogy a számonkérés nehézségét a tanár aktuális kedve nem határozhatja meg…

Vajon, ha akkor tudjuk, diákok és tanárok egyaránt, hogy vannak nemzetközileg biztosított gyerekjogok (ahogy az orvosi váróteremben az én lányaim színes képekre rajzolva már óvodásként is látták), akkor mi kamaszként meg mertük-e volna kérdezni az ujjropogtató tanártól, hogy miért beszél így a barátainkról? Vajon ő fennhangon ítélkezett volna-e a családjainkról, a múltunkról, és szólt volna-e arról az óra, hogy aki más, az mit érdemelne. S vajon, ha az iskola a diákjai versenyeredményei mellett arra is büszke lett volna, hogy a falai közt empátia, az érzelmi biztonság alapérték, féltünk volna-e annyira egy-egy felelet vagy csak egy soron következő óra előtt?
 

Mi van a tablók mögött?

Néha azt gondoljuk, gyerekkorunk sérelmei, a tanáraink gúnyolódása, a folyamatos megszégyenítés erősebbé tett minket. Néhány volt osztálytárs meg is fogalmazta, hogy azért lehetett volna ez rosszabb is. Hogy felnőttként már mit számít az, hogy az iskolában mennyire rettegtünk, vagy hogyan csúfoltak minket. Talán erősebbek is lettünk így, és mire Pozsonyba, Prágába kerültünk, már edzettek voltunk.

Kutatások bizonyítják, hogy az ilyen traumák nem tesznek minket kitartóbbakká. Épp ellenkezőleg: még évtizedek elteltével is álmatlan éjszakákat, feledékenységet, szívdobogást okozhatnak. Ha azonban másokkal karöltve és támogatásuktól megerősödve az emlékek mélyére tudunk ásni, ez az önismereti munka hatalmas erőforrásunkká válhat. Itt kezdődik a gyógyulás. Amikor a sebeink már behegedhetnek, és többé nem ők fognak minket a háttérből hirtelen ránk törő kellemetlen, azonnal elfojtandó érzésekkel kontrollálni, hanem mi őket. Ettől leszünk erősebbek. Nem attól, hogy erőszakkal fojtották belénk a szót, és így próbáltak tudást önteni a fejünkbe. Meg kellene ismernünk az iskolai tablóink mögötti tartalmat is, mert olyan mintákat kódolnak, amelyek már nem építenek sem iskolát, sem embert.

Szakmailag rendben van

A felelevenített történetemben szereplő tanárt nemrég a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége életpályadíjjal tüntette ki. Sokan és hangosan tapsoltak neki az ünnepségen, és azóta is. Ebben a kis közösségben azonban csak kevesen mertek felszisszenni, és megkérdezni, hogy ez miért és hogyan történhetett. Hogy a tanár, aki azóta közszereplő lett, hangosan tagadja a holokausztot, nyíltan és sokszor antiszemita, rasszista, idegengyűlölő, s ha ez még nem lenne elég, a közösségimédia-fiókja évekig vulgáris kifejezésektől hemzsegett, ha a romák, liberálisok, női politikusok, az EU, a demokrácia volt a téma. Hogy tényleg példaképként kell-e, hogy ez az ember előttünk álljon. A példaképeket ugyanis követni szokták.

A díjat azóta visszavonták, mondván, sajnálatos hiba történt: nem közéleti, csak szakmai tevékenységét értékelték.

Így már csak azt a kérdést kell megválaszolni magunkban, hogy a félelem és a megszégyenítés miért számít pedagógiai erénynek 2023-ban.

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 9-ei számában jelent meg.