„Ha már oly kegyelettel emlékezik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak – mondja a váratlanul betoppant zeneszerzőnek a férjéhez holtában is hűséges asszony. – De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot.” Udvaros Dorottya Estella alakjában az érzelmek széles skáláját festi meg. Az ifjúság kék szalagjától az időskor lelki harmóniájáig hosszú úton megy végig. Szabó Magda és Örkény István női hőse, Az ajtó Emerence és a Macskajáték Orbánnéja után ismét egy érzelmekben gazdag életet játszhat a Nemzeti Színházban.

Valóban nem emlékezik egykori hódolójára Estella, amikor az belép az otthonába, vagy csak úgy tesz, mintha nem ismerné fel?

Tényleg nem tudja, ki az az ember. Fogalma sincs róla. Tíz évvel korábban kapott tőle egy levelet szerelmi vallomással, de Estella azzal sem tudott mit kezdeni. Annak idején, amikor még fiatal lány volt, azt sem tudta, hogy az ifjú Berlioz szerelmes belé. Nem is érti, mit akar most tőle. Egy fájdalmas szerelmi csalódás után találkoztak egykor, amire az asszony már nem is akar emlékezni. Mélyre eltemette magában azt az emléket. Hamarosan férjhez ment, gyerekeket szült, nagymama lett, és mindenkit szeret maga körül. A lányát, a vejét, az unokáit, a szobalányát. Erre megjelenik nála Berlioz. Mintha Herbert von Karajan csöngetne be hozzám. Mit érezzek? Ilyenkor az ember azt sem tudja, melyik lábára álljon. Hogy kerül elé a világ egyik nagy karmestere?

De van némi tapasztalata szerelmi téren.

Nincs! Épp, hogy nincs! Megélt egy fájdalmas csalódást, mert elhagyták, aztán férjhez ment. Ráadásul egy olyan korban, amikor óriási bűnnek számított nem ártatlanul férjhez menni. Ő úgy éli az életét, hogy egyedül a férje létezett számára. Minden mást kizár. Erre jön Berlioz, elkezd neki a szerelemről, az ifjúságáról beszélni, felidézi neki a múltat, és azt a bizonyos helyzetet, amikor Estella odaadta magát egy fiatalembernek, aki aztán két nap múlva lelépett, és most feltépi benne a régi sebet. Ott áll egy forgószél kellős közepén. Régi nagy szerelmet bezárva tartotta egy kis dobozban, nem akar egy életen át azon rágódni, erre most felszakad egy réges-régi érzés.

A szerelem olyan, mint az örvény, írja Hubay.

Nekem Zorán dala jutott eszembe, A szerelemnek múlnia kell. Hogy is van tovább? És fájnia, hogy érezd, mennyit ér. Ez a dal sok mindent elmond. Imádom. Gyönyörűen, szikáran fogalmaz.

Estella már nem akar szerelmes lenni. Berliozba sem.

De nem is volt szerelmes belé soha. Nincs a darabban arra utaló jel, hogy arra várna, hátha jön valaki, aki elragadja őt. Nem. Ő komolyan elégedett a sorsával. Elmegy Berlioz és azt mondja a lányának: „Adolf talárját készítsd ki, holnap tárgyalása van, majd én átvasalom.” Adolf, a veje egy hólyag, mégis szereti őt. Berlioznak pedig azt mondja: „Ezzel az ostrommal bárkit meghódíthatna, a világ legszebb asszonyát is.”

Megejtő a jelenet, amikor Estella bekötözi Berlioz megégett kezét, s közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A férfi már jelentőséget tulajdonít a kettejük közt egyre kisebb távolságnak, mire a nő csupán annyit mond: „Nem volt hiábavaló a látogatása.” Ezzel azonban gátat is szab a további reményeinek.

Itt véget is ér a történet. Azzal búcsúzik Berlioztól, hogy jövőre, ilyenkor. Egyébként van olyan ismerősöm, aki hetvenévesen ment férjhez. Úgy éli az életét, hogy még mindig tele van energiával, szenvedéllyel. Mer szerelmes lenni. A szenvedély azonban nemcsak a szerelemmel párosulhat. A munkánk is jelenthet egyfajta szenvedélyt.

Berlioz zenéje iránt mit érez?

Nem ismerem annyira a zeneszerzőt, de imádom a szenvedélyes alkotásokat. Ő pedig elképesztően szenvedélyes volt. Szívesen hallgatom a kompozícióit az előadás során is. Óriási művek.

Emerenc és Orbánné után egy ilyen nagy horderejű női sors mennyi időre tudja kielégíteni színészi lelkületét?

Nekem ez csodálatos ajándék. Minden évadban egy ilyen szerep…! De nem vagyok sem mohó, sem türelmetlen. Nem szoktam hisztériázni, ha két év telik el szerep nélkül. Én nem vagyok ilyen. Alázattal közelítek a színházi életünkhöz. A társulati létezés sokrétű. Itt sok mindenre kell figyelni. Milyen darabokat tűz műsorra a színház, milyen rendezőket hív, hogyan öleli magához a fiatalokat? Nekem a Macskajáték is óriási meglepetés volt. Nem gondoltam volna, hogy én Orbánnét is eljátszhatom, ráadásul Szász János rendezésében. Soha nem könyörögtem szerepért. Követelőzni végképp nem szoktam.

Törőcsik Marival, furcsa mód, épp a Nemzetiben nem játszottak együtt.

De játszottunk a régi Nemzetiben, a Téli regében Major Tamásnál, aztán a Háromgarasos operában, amelyet Ljubimov rendezett. A Művész Színházban A nagybácsi álmában Anatolij Vasziljev hozott össze bennünket. Mari rendkívüli adottságú színész volt. Minden alkalmassá tette arra, hogy egy rendező, egy szerző, egy figura, amelyik belé költözik, megmutassa magát. Nem is tudok hozzá hasonló embert mondani, aki ilyen alázattal, odaadással, humorral, huncutsággal, vagánysággal és ilyen mély fájdalmakkal játszott. Úgy állt a színpadon, hogy még a lábujjai is kapaszkodtak a deszkákba, és még a haja is tele volt energiával.

Ezt az egészen pici nőt olyan energiamező vette körül, ami szinte megfogalmazhatatlan. Elég volt mélyen a szemébe nézni, és már olyan állapotban voltam, amilyenben annak a figurának abban a helyzetben lennie kellett. S ami a legnehezebb: halálosan egyszerűnek lenni.

Nagyon sok hókuszpókuszt ki tud találni az ember, de ha valakinek olyan lelki ereje van, hogy mindent képes átélni, annak a puszta fizikai jelenléte is nagyon egyszerű finomságokat tükröz. Kevés olyan színészt ismerek, aki filmen és színpadon is nagy volt. Gyakran mondjuk valakire, hogy filmen óriási, de színpadon nem annyira átütő, nem jut el az utolsó sorig. Vagy még a harmadikig sem. De van ez fordítva is. Valaki fantasztikus a színpadon, a filmeseknek viszont sok, túlzó a mimikája.

Édesanyja, Dévay Camilla is színésznő volt, akinek a sorsát két szerepben is átélhette. Először a Te rongyos élet című Bacsó-filmben, egy internált színésznő alakjában, később pedig Bartis Attila Anyám, Kleopátra című darabjában, amelyben egy világtól elvonuló, mellőzött, depressziótól szenvedő művész tragédiáját mutathatta meg. Törőcsik Mari pedig a Téli regében és a Koldusoperában is az anyja volt.

Édesanyám sokkal drámaibban élte meg a pályát, mint Törőcsik Mari. Ő minden előadáshoz drámaian viszonyult. Mari sokkal játékosabb és könnyedebb volt. Van, aki egy órán át ül a sarokban, a takarásban, és nem beszél senkivel, ott öltözik át egy széken. Mari játszi könnyedséggel közlekedett előadás előtt a folyosón. Mint egy clown. Jól van, akkor most megyünk játszani, már bent ülnek a nézők. Minden rezdülésével ezt sugallta. Aztán hogy belül mi zajlott benne, milyen volt a belső készülődése, az már az ő titka volt.

Egy biztos, soha semmilyen munkába nem vitte magával a törőcsikmariságot.

Mindig, mindenkire kíváncsi volt. Rendezőkre, partnerekre, a készülő produkció minden résztvevőjére. Huncutul nézte a többieket, és várta, hogy akkor most mi lesz a játék? A takarítónőt is tisztelte. Minden művész lételeme a kíváncsiság. Nyitottan figyelni, mi zajlik körülötte. Marinak minden porcikájából áradt az érdeklődés.

Hol találkoztak utoljára?

Nála, Velemben. Köszöntöttük őt. Vigyorogtunk, röhögtünk egymás mellett. Annyira édes volt! Nehezen beszélt már, mégis örült, hogy ott vagyunk, hogy én is ott vagyok. Annyi mindennel akart elhalmozni bennünket, amire fizikailag már nem is volt képes! Egy órán át olyan volt, mint egy fékezhetetlen kölyök. A szeme csillogása is olyan volt, mint régen. Ment a kis motor benne, csak már nem tudott igazán mozogni. Annyiszor eszembe jut! Jó lett volna többet játszani vele. A közös munkánk mindig olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az ember kénytelen volt visszalépni a kezdetekhez, az alapokhoz, és újra gondolni önmagát. Ezt nem feltétlenül teszi meg minden helyzetben. Mari pedig épp ezt hozta elő belőlem. Elképzelni sem tudom, hogyan volt képes túltenni magát azon a mérhetetlen fizikai fájdalmon, ami minden percét megnehezítette. Hogyan tudott olyan erős maradni? Anyukám mondta annak idején, hogy a Jóisten csak arra rak terheket, akit szeret. Marival kapcsolatosan ez tökéletesen igaz lehetett. Évekig szenvedett, mégsem vált megkeseredetté. Nem gyűlölte meg a világot, és benne mindenkit. Végig derűvel játszott, és úgy is élt.