Az utóbbi napokban annyi Everest-szakértő bukkant fel a Facebookon, hogy öröm volt nézni bölcs kommentjeiket. Akár ők is megírhatnák ezt a cikket helyettem. Ha egymás után bemásolnám az olyasfajta okosságokat, hogy „Minek ment oda?”, „Ne vállaljon gyereket, akinek fontosabb a hegymászás”, „Hősködni akart oxigénpalack nélkül, nem jött össze neki”, „Az Everest-mászás mára biznisszé vált”, „A serpáknak csak saját klienseik biztonsága számít”, akkor gyorsan meg is lennék.

Én csak egyszer másztam sziklát, a kilencvenes évek végén, egyetemista koromban a Magas-Tátrában, a kötelező testedzés keretén belül. (Aki a szemeszter során nem járt rendszeresen valamilyen tornaórára, az nyári túrázással egy hét alatt megszerezhette ezt a kreditet). Bár be voltam kötve, és egy nagyon szerény szikláról beszélünk, félúton olyan halálfélelmem volt, hogy vissza akartam fordulni, de már nem lehetett, csak előre menni. Viszont amikor végre felértem, a sikerélmény hatására elöntött a diadalérzés, hogy megcsináltam. Pedig az a szikla egy vicc volt a nagy hegyekhez képest. Ezért értem meg Suhajda Szilárdot, aki nem fordult vissza időben a Mount Everesten, és így olyan sokáig rekedt 8000 méter feletti magasságban oxigénpalack nélkül, amit már nem bír ki az emberi szervezet.

Bulgakovhoz visszatérve: semmi sem kenegeti jobban a gyávák máját, mint ha egy bátor ember elhull a csatában. Mert lehet őt a fotelból kritizálni, gyalázni, okosabbnak lenni nála, utólagos tanácsokat adni. Nem csoda, hogy azon kevesek, akik nem gyávák (az emberiség négy-öt százaléka?), egész életükben küzdenek azért, hogy ne is legyenek azok…

Ez a küzdelem kockázattal jár, és a nyolcezres csúcs meghódítása serpák és extra oxigén nélkül a legnagyobb kockázat, amit ember vállalhat. Én nem vállalnám, akkor sem, ha kivételes fi zikai állapotban lennék. Mert „klasszisokkal” gyávább vagyok Suhajda Szilárdnál. De az ő halála sokakkal ellentétben inspirál, erőt ad, arra késztet, hogy harcoljak saját gyávaságom ellen. És senki ne jöjjön nekem azzal, hogy egy kisfiú apa nélkül fog felnőni egy felelőtlen döntés miatt! Mert szerintem ez a kisfiú szerető édesanyjával és bátor édesapja inspiráló emlékével fog felnőni, és csodálatos, küzdő, kitartó ember válik majd belőle.

Senki sem tudja, mi történt pontosan, és nem is fogjuk megtudni, mivel a holttest a hegyen marad – én is így döntöttem volna a családtagok helyében. Szerintem érdemes elolvasni ezzel kapcsolatban Klein Dávid véleményét, mert ő – velünk ellentétben – ért a hegymászáshoz.

A végére idemásolom a legszebb kommentet, amit a Facebookon találtam: „Minél magasabbra szállunk, annál kisebbeknek tűnünk azoknak a szemében, akik nem tudnak repülni.”