Profi varrónőket, tervezőket zavarba ejtő, szó szerint páratlan alkotásaival a legelegánsabb római, párizsi, londoni butikok kirakataiban is csodálatot és elismerést váltana ki. Megszállott módon álmodik meg egyedi ruhadarabokat, s ami még ennél is nagyobb ámulatot érdemel: maradéktalanul megvalósítja mindazt, ami a képzeletében megszületik.

Több oka is van a szakmai visszavonulásomnak

– avat be az elmúlt évek történéseibe. – Először is elment Andris, Kozák András, a férjem. Aztán beteg lettem, és rosszul adagolták az orvosságomat. Éjjel-nappal mintha elvonási tüneteim lettek volna. Folyton egy falat láttam, és meg voltam győződve róla, hogy ez már a halál jele. Kezdtem azt érezni, hogy András húz maga után. Nagyszerű társam volt az életben és a színpadon is. Ismert jól. Féltett is attól, hogy majd végleges kapuzárás lesz nálam. A székesfehérvári színházban is egyre kisebb lett az ott tartó erő. De az önbecsülés, a hivatásom iránti elkötelezettség ott tartott még egy ideig. Azután is, hogy a barátaim sorra elkerültek onnan. Engem viszont továbbra is megbecsültek, megkérdeztek, mit szeretnék játszani, és nagy dicséreteket kaptam.”

Gyökérszakadás nélkül

Ennek ellenére úgy döntött, hogy kilép a körből. Egy egészen prózai dolog vitte rá.

„Próbára kellett menni, nagy szerepet játszottam, megindultam a kis zöld dzsippel a házunktól lefelé a lejtőn, és láttam, hogy az előttem lévő kocsi belecsúszott az árokba. Jeges volt az út, csak nem láthatóan, hanem olyan csalóka módon. Megálltam a dzsippel, felhívtam a rendezőt, hogy rettenetesen csúszik az út, erre ő: Te Jézus Isten! Azonnal fordulj meg, és menj haza! Ki ne tedd a lábad otthonról, míg nem hívlak! A próbát ugyanis már rég lefújták, csak elfelejtettek értesíteni. Megfordultam, jöttem hazafelé, és azt vettem észre, hogy árnyékot vet az úton egy fasor. Hiába volt jó lámpám, reflektor jobbra-balra, fényszóró, az út szélét nem láttam. Nehéz volt a közlekedés innen, Gyermelyről. Ez nagyot nyomott a latban. A gyerekeim pedig rágták a fülemet. Kell ez még neked, Mama? Dehogy kell! Komlós Jucikával öltöztem anno egy öltözőben. Édes színésznő volt. Amikor elment nyugdíjba, sokszor beszéltünk telefonon. Azt mondta: Majd meglátod, hogy este hat felé elkezdesz idegeskedni, hogy Jézus Mária, mit felejtettem el? Valaminek eszembe kell jutnia. Mi lehet az? Aztán eszébe jutott, hogy ilyenkor szokott készülődni az előadásra. És elkezdtem figyelni magamat. Négykor még nem történt semmi. Ötkor sem. De még hatkor sem. Sőt másnap, harmadnap sem. Mondtam is Jucikának, hogy sajnálom, én gyökérszakadás nélkül fogok távozni a színházból. Nagyon aranyosak voltak bent, nem akarták, hogy eljöjjek. Semmi nem történt, ami arra sarkallt volna, hogy elég volt, vége!

Az első kettő

Történt mindez körülbelül nyolc éve. Azóta semmi. Illetve mégis.

„Tavalyelőtt nyáron felhívtak, hogy játsszak el egy filmszerepet. Remek szöveg, hálás feladat. Gondoltam, megpróbálom még utoljára. De rájöttem, hogy már nem tudom olyan jól és olyan gyorsan megtanulni a szöveget, mint régen, ahogy szoktam. Rajtam egykor mindenki csodálkozott, hogy elolvasok egy oldalt, és azonnal visszamondom. Hogy lehet ez? Úgy, hogy ilyen ragadós volt az agyam. Jó eszű gyerek voltam mindig. Mindenben kitűnő. Az egyetemen is. De a szövegtanulás máshová van iktatva az agyban. Az teljesen máshogy működik, mint a verstanulás. Furcsa, de tényleg így van. Viszont amikor az ember elbizonytalanodik, mert egyre lassabban jutnak eszébe a következő sorok, az már azt jelenti, nincs meg az a biztos pont az agyban, ami rengeteget segített például a beugrások során. Utáltam ezeket a helyzeteket, de mindegyiket megoldottam, mert hihetetlen gyors volt a memoriterem. De ez az idő is elmúlt.”

Az első kettő címmel készült film, Szörényi-Lux Balázs alkotása egy magyar fiú és egy amerikai lány kapcsolatát mutatja meg. Drahota Andrea szerepét a rendező a saját nagymamájáról mintázta.

„Egy gyönyörű ház udvarán folytak a felvételek, de bevallom, vártam, hogy végezzünk. A szomszédok kutyái, az esti ordítozások miatt gyakran le kellett állni a felvétellel. Örültem, amikor befejeztük a munkát. Pedig nagyon szép jeleneteim voltak. Meglátogat az unokám a párjával, a feleségével, de a magyar hatóságok lehetetlenné teszik, hogy akár egyikük vagy másikuk hazájában éljenek. Izgalmas történet.”

Kozák Andrással és nélküle

Nem kevésbé volt izgalmas az ő házassága Kozák Andrással. Azzal, hogy sokan irigyelték őt, amikor egybekeltek, egyáltalán nem foglalkozott. Különben pedig körülötte is sokan tapostak, jegyzi meg tréfásan.

„Andris meglehetősen hűvösen fogadta ezt. Én soha nem voltam rá féltékeny. Igaz, nem is adott rá okot. Én sem neki. Habzott az élet körülöttünk. Vidámak voltunk. Sosem tartottam szépnek magam, de tudtam, hogyan kell annak lenni. Lelkileg is olyan tisztának maradni, mint a patyolat. Én a közértbe és a patikába is szépen felöltözöm. A postás kisasszony lekapja rólam a kabátot, és megforgat, hogy teljesen szemügyre vehessen, és csak annyit mond, hogy Jézusom, hát ez őrület! Vissza Andrishoz! Semmiféle utolsó pillanat nem volt.

Én már akkor harmadik éjszaka ott ültem mellette a kórházi ágyánál. Mindennap elmondta az ügyeletes orvos, hogy aludjak bent. Hét-nyolc körül megérkeztem, ott várt az ágy, amelyet bekészítettek, és ültem Andris mellett, aki már félig aludt. Kicsit megmozdította a kezét, megmasszíroztam neki, pislogott, de akkor már nem beszélt. Nehezen kapta a levegőt, de ez ellen nem tudtunk tenni semmit. Nem volt könnyítés. Ő ezt már nem is észlelte, nem okozott fájdalmat neki. Az agya harcolt az életéért. Ez nincs jól kitalálva sajnos, de így van. Andris is olyan fura hangot adott ki. Éppen készülődtem a lefekvéshez a mellette levő ágyon, de még mindent ellenőriztem. Egyszer csak néma csönd lett. Nem tudtunk elbúcsúzni sem. Volt egy délután, amikor utoljára szólalt meg. Feküdt az ágyban, nehezére esett a beszéd, de pislogott, jeleket adott, egyszer csak nagyot kiáltott, hogy Dinya! A fiunkat hívta, Dénest. Itt vagyok, Papi, mondta vékonyka hangon a felnőtt fiam. És aluszkált a Papa.

Nem szenvedett. Embertől, Istentől, minisztériumtól, orvostól, családtól mindent megkapott. Csak az életet nem. De velem még most is itt van. Ágnes lányom és én éljük ezt át nagyon. Vigyáznunk kell, mit kérünk, mert a Papa teljesíti azt is, amiből később esetleg baj lesz. Igen! Nem vagyok én bolond egy kicsit sem. Semmiféle misztikus dologban nem hiszek. Csak tudom, hogy egy csúnya, szürke betonfal vár bennünket odaát. Istenben hiszek, bár vallásos egyáltalán nem vagyok. Ember által kultivált dolgokban nem hiszek. Egy papnak nincs több joga Isten nevében beszélni, mint bárki másnak. Dénes világhírű számítógép-szakember egy kanadai-chicagói cégnél. Ágnes gyönyörű képeket fest. Ezt a tehetségét a Papától örökölte, holtbiztos. Németországban olyan képzésen van, hogy már restaurálni is tud.”

Ezt mind te csináltad, mama?

A kézügyesség és a fantázia a varrásban találkozott Drahota Andreánál. Ezen a téren időszakai voltak, mondja.

„Az első időszak akkor kezdődött, amikor Ágnes kétéves volt, és kibújt a mászómackóból. Egy édes tündérruhát akartam venni neki, az volt az álma. Bejártam az összes gyermekruhaboltot, és csak borzalmakat láttam. Hacser Józsa kolléganőm a Burdából varrt magának sok mindent. Megmutatta nekem, hogy ezt hogyan kell. Így tanultam meg szabni és varrni. Géppel varrni tudtam, gyerekkorom óta. Elsőre egy aranyos kis gyerekruhát csináltam. Ágnes annyira szerette, hogy még éjjel is kiszaladt benne az udvarra. Kötni és horgolni is tudok. Andris egyszer olyan mellényt szeretett volna; ami belül piros, kívül fekete, de sehol nem kapott. Nagy kínlódás árán megvarrtam neki. Másnap abban ment próbálni. Kazimir Károly, a Thália Színház igazgatója és főrendezője levette róla, felpróbálta, és azt mondta: Andrea, én is kérek ilyet! Neki is csináltam, de neki szürke kellett. Jól van! Aztán jelezték a fiúk is a műszakból, hogy volna egy ötletük. Legyen, mondtam, de akkor nekem végem, gondoltam. Thália jelzésű sapkát horgoltam mindegyiknek. Irigykedtek is más színházak színésznői.

András tervezésében megépült a budajenői házunk, és lett nekem egy varrószobám óriási szabóasztallal, és szekrények körbe-körbe a meg nem bontott anyagoknak, a kiszabottaknak, aztán azoknak, amelyek már össze vannak állítva és a teljesen készeknek. A második korszakban már felső kabátot csináltam a Papának, de a lányoknak is varrtam, mert piszkosul belejöttem a munkába. Aztán mentek az évek, sok tennivaló volt a kertben, azzal kellett foglalkozni. Még levegőt venni sem tudtam mellette. Tavaly júniusban jött az unokám esküvője. Május elején együtt ebédelt a fél család, és a menyasszonyi ruhába is belekeveredtem. Pedig a Papa halála után egyáltalán nem varrtam semmit. Szünetet tartottam. De az unokám, aki az esküvőjére készülődött, miután elámult a sok kirakott ruhán, megkérdezte, hogy ezt mind te csináltad, Mama? Akkor miért nem varrsz másoknak is? Azért, mert a színházzal többet keresek, feleltem. Mutatott a telefonjában egy fehér menyasszonyi ruhát. Mama, ezt is meg tudnád csinálni? Persze! Átküldte a képet, otthon tüzetesen megnéztem, és majdnem fenékre ültem, hogy mire mondtam én igent. Álmomban sem láttam még olyan gyönyörű menyasszonyi ruhát.”

A színház már nem hiányzik

Két nap, két éjszaka azon gondolkozott, hogyan tudná megcsinálni. Mindent megszerzett hozzá, de úgy ment fel az emeletre, ahol a varrógép már örök álmát aludta, hogy hirtelen még befűzni sem tudott.

„Álomszép lett a ruha. Elkészültem vele. Boldoggá tett engem is. Hirtelen kiteltek a napok a varrástól. Ha este tízkor fekszem ágyba, reggelig nem tudok elaludni. Leghamarabb fél tizenegykor szabad lefeküdnöm. Akkor beveszek fél altatót, és jól kialszom magam. Ha forgolódom az ágyban, akkor inkább felkelek, és nekiállok ablakot mosni, ami éjszaka nem okos dolog. Folt marad az ablakon. Jobb egy hasznosabb elfoglaltság. És most a varrás lett az. Sok lány van a családban, akiket imádok, és megszűnt a gondolat, hogy Istenem, mit vegyek nekik? Semmit. Kötök, varrok vagy horgolok. Mindenki megkapja, amire a legjobban vágyik. Finoman kiszedem belőlük, hogy mit szeretnének, s amikor megkapják, hanyatt vágják magukat. Engem ez állatira boldoggá tesz.”

A színház már egyáltalán nem hiányzik Drahota Andreának.

Negyvenhét évig voltam vezető színésznő Magyarországon. Legyen elég ennyi!

Az én csodálatos, imádott, sikeres hivatásom nem jár már az eszemben. Egy kicsit sem. Talán azért van ez így, mert mindent, amiről egy színésznő álmodhat, megkaptam és sikerre vittem. Ráadásul soha senkivel nem versenyeztem. Még Andrissal sem. Ezért tudtam erős és vidám maradni.”