Költőnket az Erzsébet-kori angol irodalom kulcsfigurái között találjuk az angliai patakparton, ahol lombig érő fűzfák között vörös hajadonok mossák a ruhát a patak vizében, majd rövid időre felbukkan Tarifa nyüzsgő piacán, hogy aztán egy csuhással sört szopogatva átszelje a Német-római Birodalmat, egy ideig Mátyás király Fellegvárából nézze a Dunát, végezetül pedig a magyar reneszánszból visszanyargaljon a középkor hajnalára, hogy – a Sátánnal közösen – részt vegyen a niceai zsinaton, bár egy kicsit mindketten elkésnek. Fontos kitérőik a korabeli fogadók, ahol – tartózkodási helyüktől függően – Bloody Maryt iszogatnak (hiszen Tudor Mária nemrég még Anglia uralkodója volt), vagy jófajta bort kortyolgatnak. Közben Isten lakosztályára is elnéznek, ahol Isten éppen fröccsöt kever rajnai rizlingből.

Soóky László második drámakötetét 2018-ban vehettük kézbe (amit két évvel előzött meg az első, A kóklerek forradalmai címmel). A Meg a Sátán, meg én című kötet összesen kilenc drámát, köztük öt monodrámát tartalmazott, úgy, hogy a megjelenésekor a darabok zömét már láthattuk színpadon – nagyrészt független színházi produkciókként. A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd Benkő Géza előadásában aratott sikert, míg Lajos András az Egy disznótor pontos leírását és a Papa különböző hangszereken hegedül címűt adta elő. Az önmagát mosdató szerecsent az örs-újfalui ÉS?! Színház vitte színre, a Dögölj meg, drágám pedig a szarvasi Cervinus Teátrum és a Dialóg koprodukciója volt, A nagy (cseh)szlovákiai magyar forradalmi gulyáspartit pedig a Miskolci Nemzeti Színház művésze, Fandl Ferenc előadásában láthattuk. A három éve elhunyt Soóky László lényegében tehát az egyetlen olyan kortárs hazai szerzőnk, akinek pár év leforgása alatt több drámáját is bemutatták színpadon. Most a kötet címadó darabját vitte színpadra a Dialóg nonprofit szervezet. Harsányi Attila mesél a Költő szerepében, és míg a fő hangsúly a Költő szempontján van, helyenként a Sátán – azaz a darab megannyi Sátánja valamelyikének – bőrébe bújik, hol pedig magát Istent játssza, vagy épp a kortól és térségtől függetlenül mindenhol, minden korban jelen lévő, gyakorta történelmi alak szerepében feltűnő csábító, bujálkodásra hívó nőt személyesíti meg. A díszletet a színész széke mögött elhelyezett fekete tábla adja, bal felén a Sátán arca, jobb oldalon egy sematikus, krétával megrajzolt női portré. A szék alatt egy fekete-fehér kockás szőnyeg, a színész pedig fekete öltönyben, fekete nyakkendővel, mezítláb jelenik meg – részben a Költő pikareszk voltára utalva, részben pedig a halálára, amely nem is annyira félelmetes, hiszen ezen a különös úton több halál is éri. Míg a színpadi megoldások a sötétség és a világosság folytonos küzdelmére utalnak, a fekete és fehér játékán túl egyetlen szín tűnik fel a színpadon, a Sátán piros mikrofonja, melyet a darab visszatérő eleme, a bujaság szimbólumaként is értelmezhetünk.

A történet egy epilógusba ágyazva elevenedik meg: a Költő épp haldoklik, talán épp utolsó, most már végleges halálának néz elébe, miközben visszatekint a múltba. Ki ez a költő? Pikareszk figura: pernahajder, hangzatos szonettek és ízletes borok kedvelője, élvhajhász, aki nem tud és nem akar – lévén a reneszánszban vagyunk – úgy parancsolni ösztöneinek, ahogy azt a középkor moralitása és Isten megkívánná. Nem mellesleg pedig a körülötte zajló események krónikása. Szemtanúja a Shakespeare-korabeli színház indulásának, csakúgy, mint udvari bolondként Mátyás király házaséletének, a Sátán ügyleteinek, illetve a Sátán és Isten kapcsolatának, a köztük játszódó, vég nélküli tárgya-lássorozatnak, alkudozásnak, politikai csatározásnak. Közben ő maga is áldozata a Sátán ügyeskedéseinek, olykor azonban haszonélvezője is.

Nem véletlen, hogy Soóky darabjában a történések zöme a reneszánszban játszódik. Ez az a pont a történelemben, amikor enyhén bizonytalanná kezd válni mindaz, amit a középkor igaznak és megváltoztathatatlannak rendelt el. A darab olyan dolgokat kérdőjelez meg, amiben sokszor – a kereszténység a középkorból eredő dogmáinak köszönhetően még ma is – biztonsággal hiszünk. Lebomlanak a falak a jó és rossz, a bűn és az erkölcsös élet között. Minden ambivalenssé válik. Sátánunk, vagy épp Sátánjaink a darabban épp ezért nem is annyira a gonosszal azonosíthatóak, mint az ember ösztönszerűen feltörő vágyait példázzák. Hogy a Költővel együtt megértsük ezt a reneszánsz hajnalán beköszöntő hirtelen morális zavart, a középkor rendíthetetlennek tűnő értékrendjének felbomlását, azt, hogy miért válik a világ hirtelen ennyire ellentmondásossá, Soóky szerint a középkor kezdetére kell, hogy utazzunk. Egész pontosan 325-be, a niceai zsinatra, amikor is annak résztvevői a kereszténység alaptételeit fektették le. Itt érkezik el a darab kulcsmomentuma, a nem szokványos drámai tetőpontot követő végkifejlet felé vezető út: mint kiderül, a zsinat sem volt más, mint egy ambivalens politikai játszma.

Ki ez a Költő, a főszereplő? Vajon maga a szerző? Ez irányba tesz enyhe célzást az előadás azzal, hogy (egy picit igazítva a darab szövegén) végleges halálát 2020-ra datálja. Főhősünk nem csupán kisember, hiszen eredettörténete az Erzsébet-kori színház születésére datálható, az angliai reneszánsz irodalmi kulcsfiguráival rokonítja magát – nem más, mint Shakespeare, John Donne és Ben Johnson az ivócimborája –, egyszóval nagyszerű irodalmi felmenőket jelöl ki magának. A Költő még sincs hatalmi pozícióban, nem irányít: a magasabb szintű politikai játszma nem az ő kezében van, az Isten és Sátán játszmája. A Költő egy örökös kívülálló, a feladata az, hogy szem- és fültanúja legyen ennek a játszmának, és az abból eredő, éppen végbemenő morális értékrendváltozásnak a történelemben: jó esetben furmintot hörpölve, rosszabb esetben kardélre hányva, lelkét éppen kilehelve.