Nem akarta, de tudta

Akkor már 1927-et írtak, Molnár Mária pedig addigra túl volt néhány nehéz élethelyzeten, és látott ezt-azt, hiszen az első világháborúban a galíciai fronton dolgozott egy járványkórházban, tífusszal, vérhassal, skarláttal vagy himlővel fertőzött katonákat ápolva. A háború végeztével frontszolgálatáért megkapta a Koronás Ezüst Érdemkeresztet a Vitézségi Érem szalagjával és a Vöröskereszt Érdemérmet.

A félelmet már fiatalon sem ismerte: gyerekként megmentette egy ember életét. Az első világháború után a győri református gyülekezethez került diakonisszaként, és a börtönöket, a kórházak öngyilkososztályát járta, valamint a rossz lányok között végzett szociális és lelkigondozói munkát. Tapasztalatainak jó hasznát vette később a pápuák közt, Pitilu szigetén.

Kiutazásával kapcsolatban több lehetetlen is lehetségessé vált. A külmissziós szolgálatra jelentkezők korhatára akkoriban 30 év volt: Molnár Mária pedig már 42 éves elmúlt, amikor feliratkozott a külmisszióra jelentkezők közé. Közben hangsúlyozta, nem szeretne kiutazni.

„Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne, és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne, és én Mánusz szigetén vagyokˮ

– írta később az esetről. Manus szigetéről egyébként 1927-ben, a németországi Libenzellben hallott először, véletlenül. Azért utazott az ottani missziós központba, hogy nyelvtudását elmélyítse, s így a belmisszió szakirodalmát és módszertanát könnyebben tanulmányozhassa. Ám éppen akkor látogatott oda Friedrich Doepke, a manusi misszió vezetője, s egy este beszámolt az Admiralitás-szigeteken végzett missziós munkáról. Molnár Mária már az első találkozás alkalmával tudta, hogy neki Manuson van a helye, de sokáig nem hitte el, hogy Isten őt oda rendeli.

Miszisz doktor sosem félt

Óceániában ugyan már járt előtte magyar (Fenichel Sámuel és Bíró Lajos természettudósok), ők azonban tudósként mentek, önszántukból, és a megismerés vágya hajtotta őket. Molnár Mária célja az volt, hogy az ősi rítusaik és szokásviláguk szerint élő pápuák közt elterjessze a keresztény hitet és az európai szokásokat. A legnagyobb elismerést azzal vívta ki a bennszülöttek közt, hogy nem félt. Sem egyedül, sem a sötétben. Ráadásul értett a gyógyításhoz is, így afféle emberfeletti lényként tisztelték. És persze fehér nőt sem láttak előtte még soha. Miszisz doktornak hívták.

Bár az emberáldozatokat követelő szokások a szigeten már kihalófélben voltak, teljesen megszokottnak számított, hogy a helyiek emberi csontokkal díszítették például a házaikat, és nagyjából mindenki vett részt korábban emberáldozattal járó szertartásokon. Visszaemlékezéseiben semmilyen konfliktusról nem számol be, sem egyéb fenyegetésről, amelyet a helyiek részéről tapasztalt volna. Inkább akkor elégedetlenkedtek, ha el kellett utaznia onnan valahova hosszabb-rövidebb időre.

„Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van. Azelőtt sohasem éreztem magam sehol annyira otthon, mint itt” – írta.

„A disznóölés itt nem olyan egyszerű művelet, mint Magyarországon. A disznót négy lábánál fogva felkötik egy rúdra. Azután két férfi a vállára emelve végighordozza a szigeten. Közben tülkölnek, dobolnak, ujjongva kiáltoznak, hogy mindenki tudja és lássa, hogy disznóölés lesz. Néhány évvel ezelőtt még emberekkel tettek így, mint most a disznóval” – írja Hét év a kannibálok közt című könyvében.

„Jézus marad? Akkor én megyek”

Feljegyzései alapján Molnár Mária útikönyvet is írt a pápuák közt eltöltött éveiről, mely Hét év a kannibálok földjén címmel jelent meg 1935-ben Budapesten. Ebben említ egy érdekes történetet. Az egyik helyi törzsfőnök tizedmagával felajánlotta a hittérítő asszonynak, hogy a verandáján alszik, mintegy vigyázva rá, hogy éjszaka ne essen baja. Molnár Mária azonban megköszönte a jó szándékú vezető ajánlatát, azt mondta, nem lesz rá szükség.

„Nem félek – mondtam –, mert Jézus odaáll az ajtóba, és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja, és nem engedi be. Nagyon meglepte a férfiakat, amit mondtam. Jézus marad? Akkor én megyek – mondta a törzsfőnök és elment.ˮ

Molnár Mária tizenöt évet töltött ezek közt az őslakosok közt. Egyszer látogatott csak vissza Magyarországra, a néhány hónapos itthonlét alatt ismeretterjesztő előadásokat tartott. Missziójának és életének a második világháború vetett véget. Miután a csendes-óceáni szigetvilág is hadszíntérré változott, a német, holland és angol misszionáriusokat azonnal visszarendelték Európába. Molnár Mária azon kevesek egyike volt, akik nem hagyták el őrhelyüket, Manuson maradt a sziget japán megszállása idején is. A háborús körülmények között az itthoniak évekig nem kaphattak hírt a pápuák magyar misszionáriusáról, így sokan reménykedtek, hogy a japán megszállás után (a németek szövetségesei lévén) nem esett bántódása a Magyarországról kiküldött misszionáriusnőnek.

Leányiskola viseli a nevét

A japán katonák egy darabig barátságosan kezelték a német fennhatóság alá tartozó misszionáriusokat, ám 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén mégis kivégeztek húsz Bismarck-szigeteki német polgári lakost, és húsz misszionáriust, köztük Molnár Máriát.

Mintha ő már a kezdetekkor sejtette volna, hogy a mártírhalál lesz a sorsa. 1927-ben, kiküldetésekor ezzel a szavakkal fordult az őt támogató hívek felé: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

Molnár Mária munkája során több keresztény gyülekezet is alakult a manusi szigetvilágban, Pitilun ma is az a harang hívja istentiszteletre a híveket, amelyet a magyar reformátusok küldtek ki „barna testvéreiknek.” Nagy álmát, a bennszülötteknek épült protestáns leányiskolát már nem valósíthatta meg, de az intézmény később létrejött, és ma is Molnár Mária nevét viseli.