Hogy úgy fájt, de úgy fájt valami, még a romboló, roncsoló, még az igazi első nagy szerelem előtt. Jó kérdés, hogy melyik az első, melyik az igazi, melyik a nagy. A többi ül.

Régi emlék, ezeréves is talán. Mentem haza a megszokott igen szép bizonyítványommal, anyámnak épp csak megmutattam, vagy meg se, arra nem emlékszem. Csak berohantam a szobába, rázuhantam az öreg sezlonunkra, és zokogtam, fulladozva zokogtam, kétségbeesve. Hogy akkor már vége, hogy most hogy lesz nélkülem, hogy leszek nélküle. Hogy nem járok többé abba az iskolába. Az én iskolámba. Hogy lehet, hogy elengedett a tanító néni, aki egyszer kölcsönadta a Három testőrt, a másik, aki jó nagyot fütyült a tantervre, s egész órán verseket olvasott nekünk, a tanító bácsi, aki hosszú délutánokon tanított a versmondásra… Az első József Attilám is egy szavalóverseny első díja volt.

Nem, nem volt sok kedves tanítóm, még felsős se voltam, amikor a tanító néni a felocsúdott szót úgy magyarázta, hogy fellocsolták, már kilógott a lóláb. A földrajzos úgy érvényesítette tanítói felsőbbségét, hogy a fülünk tövében húzta meg a hajat „te bimbó” szitokszóval kísérve, egy tanító néni meg azt szokta mondani, hogy „a körösztanyádtérgyekalácsafiam”, mégis, mégis szerettem iskolába járni. Pedig szorongtam, féltem is sokat, annyi mindent nem értettem, kérdezni meg alig mertem, nem volt szokás, ahogy az sem, hogy otthon panaszkodjunk, hogy a szülőnk „bemenjen”, hogy „jólmegmondja”, anyánk azt szokta mondani, ha a tanító úr úgy gondolja, hogy az iskolában megérdemli a gyerekem, büntesse meg, de nem kellett nagyon büntetni, jó tanuló voltam, nem stréber, nem is szerettem a strébereket soha.

Vannak visszás emlékeim is, de akkor olyan természetes volt minden, mert például a pionírgyűlésen is olyan szépen felsorakoztunk, a csapattanács elnökének jelentem, mondtam mindig a kezemet a homlokomhoz emelve rendes pionírként, közben meg azt figyeltem, hogy a két takarító néni a radiátoron ülve melyikünket nézi, kiről mit visz tovább pletykaként, s ez unos-untalan naponta lejátszódott.

A napokban jutott eszembe ez a folyosón való felsorakozás, ja, és a május elsejei „örökidőkre” való felsorakozás, a csapattanács elnökének jelentem, hogy a csapat a haza védelmére kész, és hasonló blőd szövegek gyakorlása satöbbi, ahogy manapság is dívik a közös szavalás divatja. Ha már nincs ez a májuselseje, akkor legyen az anyámtyúkja, épp kapóra jön ez a Petőfi 200. S láss csodát, összecsődült sok helyen a falu, város néhány alapiskolája, s lett az itt van május elseje helyett egy nagy közös szavalás. Azt a fiút is láttam a szavalókórusban, aki nemrég azt mondta a melyik verset tanultátok kérdésemre: valami nő, szőke volt a haja, vagy mi a ló..sz. Szegény Juhász Gyula! Pedig mennyivel meghittebb lenne, ha ott az osztályban mondanák, mondaná a tanító néni, a tanár, beszélne csendben a versekről, érdekességeket tárna fel az irodalom, a költészet háza tájáról.

Az viszont egy igen megható pillanat volt, mikor rákezdett a reggeli eső, s a kézzel írt, diákok által kicsipeszelt verses papírokon folyt alá a tinta. Eső mossa verseinket, nézhettek ott fenn az égi költészet ünnepén a rég halott költők.

Szóval, hogy nagyon szerettem én iskolába járni, a gimnázium előtt még évtizedekig a nosztalgiától összeszorult gyomorral, vágyódóan fájdalmas gombóccal a torkomban tudtam csak elmenni. A szívem szakadt meg, amikor annak is vége lett egyszer. A gimnazista létnek. A varázs, a fájdalmas-nosztalgikus sóvárgás csak akkor szűnt kicsit, amikor, mint minden mást is, modernizálták, korszerűsítették az én iskoláimat kívül-belül. Akkor kezdtem őket lassan elengedni.