„A rítusok szimbolikus cselekvések, egymáshoz fordítanak minket, és kötődést teremtenek: e közösség otthonos közege azonban ma a szemünk láttára tűnik el. (…) A termelésre optimalizált társadalom a stabilitás és a tartás elvesztéséhez vezet.” A szerző e patologikus folyamatnak az illusztrálására Nádas Péter A helyszín óvatos meghatározása című esszéjét idézi – feltételezem, ismeri Hankiss Elemér monumentális munkáját, Az emberi kalandot is –, melyben az öreg falusi vadkörtefa a még helyhez kötött kultúra jelképe. Habár korunk nyilvánosságkultusza vakká tehet a szimbólumok er(d)ejére, elgondolható egy olyan fordulat, melyben ismét a formák elsőbbsége érvényesül. „A rituális társadalom a szabályok ünnepe: egy japán teaceremóniában a mozdulatok teljes önfeledtséget hoznak létre. Han a materializmus parttalan adatáradatát az intenzitás minőségi világával szembesíti.”

A rítusok a jelen esszékötetben nem valami kívánatosat jelölnek, inkább kontrasztfóliaként hatnak, melyen át jelenünk élesebb kontúrokkal mutatkozik. Nosztalgia nélkül vázolják eltűnésük genealógiáját, melyet nem emanciapációtörténetként értelmeznek. Folyamatában a jelen patológiája, mindenekelőtt a közösség eróziója körvonalazódik, közben fontolóra vesz más életformákat, melyek képesek volnának megszabadítani a társadalmat kollektív nárcizmusától. Ahol a rítusok mint védőintézkedések hiányoznak, az élet egészen védtelen. Ahol minden a termelés menetébe illeszkedik, ott eltűnnek…

Az író játszik a nyelv pompájával, csáberejével, ezek a kommunikációra szolgáló szimbólumrendszerének mágikus szertartásai. Visszaadja a nyelvnek az élvezetet azáltal, hogy radikálisan szakít az értelemtermelés ökonómiájával. Gondolkodása nemritkán kacskaringós alakzatokba öltözik, mintha saját szerepe béklyózná meg. Eltéveszthetetlen játékos elemei ellenére mellőzi saját dialektikáját és jelentéseinek láncolatait, hogy a deliráns érintkezések folyamatába vethesse magát.

E pszichológiai farigcsálás inkább művészet, mint erkölcsi útravaló, bár nem merül ki rituális gesztusok puszta cseréjében. A rítus lényegi vonásaként általánosítható intenzív formalizmus és esztétizmus határozza meg. Felismerései megláttatják a mulandóban a maradandót. Bár erős világvonatkozást tartalmaznak, nélkülöznek majd’ minden szimbolikus kötőerőt. Azok mozdulatlanok. Információi viszont nem. Annyiban vannak, amennyiben keringenek. Varázstalanítódnának? Tiszta információból nem származik mágia. Szimbolikus ürességében veszendőbe mennek azok a közösségteremtő képek és metaforák, amelyek stabilizálnák az életet. A tartósság tapasztalata elenyészik és radikálisan fokozódik az esetlegesség. Csöndje csak a közösség nélküli kommunikáció szünetét jelenti. A posztindusztriális korban a gépek zaját kommunikáció zaja helyettesíti.

Byung-Chul Han az élet kíméletlen esztétikai formalizálásával bajlódik. Stílusa és szemelvényei agonálisak és polemikusak. Pompás színpad, amelybe titkok és istenségek íródnak. S még így is (f)elszámolják az egó folyószámláján mindazt, ami az önértékét növeli. A természeti lét sodró változásában emberi azonossággal szolgálnak. Ősrégi kozmogóniai problémák ezek, melyeket örök időtől fogva rejtvényformában állítottak fel és mythos alakjában oldottak meg.

Akárcsak a szerző, aki egész személyét beépíti az alig 118 oldalnyi füzetecskébe. Saját munkája eredményeként fo(r)galmilag megragadja a történelem végét. Színre viszi, megfesti. Termelőüzemében a lezárás rítusára szabja. Szerinte az olvasás pornográf alakot ölthet, a szöveg élvezete a sztriptízre hasonlít. A nyelv is pornográf lesz, amikor nem játszik, amikor pusztán információkat szállít.

Kaszás Dávid