Igaz történet alapján készült, ezen a ponton a gyakorlott néző kedve már könnyen megbicsakolhat, hiszen a történelmi emlékezet egyrészt sajátságos lehetőség, másrészt a valós eseményeket, történeti vízválasztókat, esetleg látványos pályaképeket bemutató munkák érdekességét nem feltétlenül a hitelesség adja. „Az 1990-es években az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) bombatámadásokat hajtott végre az Egyesült Királyságban. A brit titkosszolgálat, az MI5 válaszul szabadúszó kémeket bérelt fel, hogy információkat szerezzenek a terrorizmussal gyanúsított személyekről”, olvasható a Gazember ügynök (Rogue Agent) nyitóinzertjében. Nem túl izgalmas alaphelyzet, de ebből azért még építhető bátor, a szerény költségvetés ellenére színészcentrikus pszichológiai thriller.

Adam Patterson és Declan Lawn északír szerző-rendező páros visszafogott feszültségű – Michael Bronner brit újságíró szkriptjén alapuló – kémthrillerjének története 1993-ban kezdődik. A brit titkosszolgálat kémje a Trent Hamilton Agrártudományi Főiskolára tart. Freegard lehet az egyetemvárosi helyszínünk, gondoljuk, amikor a férfi főszereplő, Robert (James Norton) egészen izgalmas kameraszögből felvett autózása után vele érkezünk a campusra. A harmincas éveiben járó, kisportolt pasas bárpultosnak áll, de csak azért, hogy megtanulja kiismerni az embereket, majd kiválasztani és beszervezni közülük a legmegfelelőbbeket. Ha segítenek neki, életeket menthetnek, mondja egy csoport főiskolásnak, de az akció rosszul sül el, így az egyik, vélhetően kevésbé akciódúsnak képzelt hajnalon végül kimenekíti a patronált ismerőseit.

Mire eljutunk ide, nemcsak nyomon követhetjük Robert főiskolai tartózkodását, hanem egy bársonyos női hangnak (Gemma Arterton) köszönhetően a hátsó szándékról is képet formálhatunk, miközben néhány kémszakmai fortélyról is lekerül a lepel. Mindent a kémkedésről, akár ezt a címet is adhatta volna a szerzőpáros a filmnek, hiszen valóban érdekes és informatív a kémtrükkök bemutatása (például ha minél hamarabb kapcsolatot akar teremteni az ügynök, nézzen olyan mélyen a kiszemelt szemébe, hogy az írisz színét is meg tudja állapítani; a kémkedés alapja a történetmesélés; a „kétszínűség” a szakma velejárója).

A tapasztalt operatőr, Larry Smith (Tágra zárt szemek; A guardista, Csak Isten bocsáthat meg) elég korrekt, de azért markánsnak nem mondható képeket alkot, a gond csak azzal van, hogy a központi karakter izgalmasnak és titokzatosnak szánt életéből nem jön át semmi a képernyőn. (A film korlátozott moziforgalmazása után tavaly debütált az Egyesült Királyságban, hozzánk az HBO Max hozta el.)

Egy gesztus sincsen, ami átemelne minket egy szerencsésebb dimenzióba, pedig a történet 2002 Londonjában folytatódik, a díszlet- és jelmeztervező pedig valóban ügyelt arra, hogy a kellékek visszaadják a 3. évezred kezdetének valóságát: a ruhák, a Nokia mobilok, a The Cure zenekar feltámadó kultusza, a folytonos cigizés, a bár- és étteremkultúra, a férfi-női reláció is rendben van. Az erőskezű rendezés hiánya azonban hamar megmutatkozik: Robert megpróbálja meghódítani a gyönyörű és sikeres ügyvédnőt, a természetes érzéki hangú Alice Archert, de gyorsan kiderül, hogy a férfi valójában nem az, akinek mondja magát. A játékidő felénél, amikor egyértelművé válik, hogy Robert Hendy-Freegard nem más, mint az a brit szélhámos, aki miközben csaposként és autószerelőként dolgozott, az MI5 beépített ügynökének adta ki magát, már az a kevéske lendület is megtörik, amely valamiképp minősítette a Gazember ügynök első fél óráját. Pedig az alaptörténetben van kraft, láthattuk A megtévesztés mestere című, 2021-ben debütált Netflix-dokumentumsorozatban, amelynek mindhárom, nagyjából egyórás része ügyesen fokozta a feszültséget. Itt azonban nem marad más, csak ismert tévés-mozis előképek variálása, patikamérleggel adagolt erőltetett jelenetek sora, jellegtelen mellékszereplők felvonultatása és a kémfikciós, valamint a krimi műfaj tengernyi sémája (pedig ezek között van olyan, ami máshol szervesen épül a cselekménybe, lásd a Mr. és Mrs. Smith című remekművet vagy A játszma című történelmi kémfilmet).

Ennyi félresikerült jelenet mellett szinte már érthetetlen, vagy mondjuk úgy, kicsit elkeserítő, hogy két remek színész asszisztál a filmhez. Bár a makacs ügyvédnőt játszó tapasztalt Gemma Arterton nem mindig tud megbirkózni a szereppel, pedig egy ponton már nem is a nyájas szélhámos, hanem az eltökélt áldozat válik a cselekménysorozat mozgatórugójává. (A nyilvánosan sokszor megbánt Bond-lány utáni videójáték-adaptációk óta a színésznő tudatosan választ szerepet, ráadásul a legutóbbi munkáiból tényleg izgalmas ív rajzolódik ki, de kevés brit tehetség bukott nála nagyobbakat a jegypénztáraknál.)

Bár a finálé megváltást jelent a filmben megjelenő és filmet néző áldozatok számára, valahogy mégsem következik a játék első feléből, dramaturgiai megoldásként pedig vérszegény. A Gazember ügynök ettől még nézhető, csak éppen bármelyik nevenincs kábelcsatornán találni ilyen kvalitású, jogosan visszhangtalanul maradó filmeket.