Az egyszerűség kedvéért most az abszurdnak csak két értelmezését nyújtom: első jelentésében az abszurd a képtelenséggel, lehetetlennel, értelmetlennel, esztelennel azonos. Vagyis abszurd az, ami a logika, illetve a gondolkodás törvényeivel ellenkezik. Második (általánosabb, mondhatnám, az emberi egzisztenciával kapcsolatos) jelentésében viszont az időtlen abszolútum és az időbe zárt emberi létezés találkozását demonstrálja. Konkrétabban: azt a helyzetet, amikor az alapvető értékek világa szembesül a köznapokba zárt és csak a „most”-ban érvényesülő érdekekkel. Legalábbis így mondta ezt Kierkegaard, a dán filozófus. A történet elmondása után ki-ki döntse el magában, melyik kategóriába sorolja az általam megélt eseményt.

Nos, a történet a következő. Ez év június elsején Martonvásárra mentünk a Nemzeti Filharmonikusok koncertjére. A programban – Beethoven martonvásári kötődését is demonstrálva – az illető zeneszerző három darabja szerepelt. A Leonóra-nyitány, a harmadik (c-moll) zongoraverseny és a harmadik szimfónia, az Eroica. A program ilyetén felsorolása azért fontos, mert keretet nyújt a történethez. A koncert a kastély parkjában levő, kis szigeten, azaz természeti környezetben zajlott. Ami új tapasztalat volt a számomra, mert míg a koncertteremben csakis a zenekar produkcióját hallja (és látja is) a közönség, a parkban a zene mellé társult még a madarak csicsergése, a lombok susogása és a természet, eme elegantissima compages jelenléte. És ez az új élmény hozzátett valamit Beethovenhez, akinek a monumentális kőszobra ott emelkedett a zenekar mögött, szigorú tekintetével ellenőrizve a produkció minőségét.

A zene kiemelt bennünket a térből és az időből – ami minden kulturális produktum velejárója –, és belehelyeződtünk az általa kialakított, fiktív világba. Mindez a második zongoraverseny végéig tartott.

Mikor ugyanis a zongoraművész és a karmester levonult a színpadról, hogy rövid szünet után a program az Eroicával folytatódjon, nem az történt, ami a szokásos.

Vagyis nem betanult szakemberek léptek a színpadra, hogy a zongorát az előadást meg nem zavarva gyorsan félrevonják, hanem egy „Zongoraszállító” feliratú kisteherautó farolt a színpad elé, azaz a zenekar és a közönség közé. Erről kászálódott le néhány fogdmeg, akik komótosan szétszerelték a zongorát, egyes darabjait foszladozó, öreg paplanmaradékokba csomagolták, majd pedig felrakták a teherautó platójára.

Ezek után – a közönséggel és a zenekarral mit sem törődve – felugráltak az autóra, és lassan elhajtottak. Ez az intermezzo legalább 15-20 percig tartott. Közben a közönség feszengett, a zenekar tagjai pedig próbáltak nem kizökkenni abból a lelki állapotból, ami szükséges a művészi teljesítményhez. A karmester – aki legalább annyira meg volt lepődve a történtek láttán, mint mindenki más – kért elnézést mindannyiunktól. Az ő és a zenekar becsületére legyen mondva, az Eroica így is úgy hangzott, mintha közben mi sem történt volna.

Ezt az abszurd helyzetet pedig – ami az Úr 2023. esztendejében adódott a mai Magyarországon – máig nem tudom értelmezni a megfelelő módon. Az olvasók talán segítenek nekem ebben. Kiindulva a címben megfogalmazott dilemmából: ezek után mi a keresnivalója a kultúrának a köznapokban?