Szertefoszlott remény
2023. 09. 10., v – 19:35
Ahogy kampánytempóba kapcsolt a legtöbb párt és politikai tömörülés, úgy kezd egyre gátlástalanabbá és mocskosabbá válni a választások előtti politikai időszak kommunikációja, bár ez szinte közhelyes érzés. A szocializmust követően a kelet-európai demokráciák sajnos gyorsan magukévá tették a politikai lejáratás és machiavellista csörtetés stílusát, de lehet, ez mindig bennünk szunnyadt.
Ami talán a legszomorúbb, hogy a magát egyedülinek és megkerülhetetlennek tartó MKP–Szövetség ezen az egy téren most is példamutatóan trendkövető. Valljuk be: a Berényi-féle politikai gondolkodás nem tűr meg konkurenciát, sem potyautasokat, az „ősbűnöktől terhelt” Hidat sikerült is kiebrudalni a gyűjtőpártból – ami ott maradt, az csak egy üres porhüvely –, az Összefogás pedig, valljuk be, nem túl sok mindenben különbözik az MKP-tól, gyakorlatilag úgy viszonyul az őspárthoz, mint a HLAS a SMER-hez. Szóval, bár van „egységes” logó és név, a Szövetség nem más, mint MKP – dobjunk oda egy egyenlőségjelet, ha róluk beszélünk!
Pedig egykor a demokrácia és az európai értékek felé elkötelezett fiatal politikai tömörülésben sok reménye volt a felvidéki magyaroknak. Az évtizedek során viszont fokozatosan savanyodott bele a tehetetlenség gödrébe. A vezető politikusoknak bár megtetszett a parlamenti bársonyszék, túl sokat nem tudtak ott kezdeni. A tény pedig, hogy a magyar párt nélküli törvényhozás sem lökte pusztulásba a felvidéki magyar közösséget – ahogy nyugat is pusztulás felé halad mér évtizedek óta, csak nem képes odaérni –, külön frusztráló az alap esetben is ötlettelen és szürke formációnak, ami lassan húsz éve a „vagyunk” jelszóval kommunikál.
De miközben minden felvidéki magyarok pártja állandóan fél szemmel Budapest felé sandítgatott, elszalasztotta a lehetőséget, hogy olyan szlovák politikai partnerekkel kössön szövetséget, akikkel közép- és hosszú távon is képes lett volna eredményeket elérni vagy legalább elkezdeni az annyira áhított kulturális és oktatási autonómia kiépítését.
Ami talán ennél is szomorúbb, hogy most már a „tisztára mosott” Szövetség sem teljesen egységes, és ennek rengeteg, gyakran igen ciki jele van. Horthy-imádat, szalon antiszemitizmus, revizionizmus, rasszizmus, folyamatban levő korrupciós ügyek – igaz, ez leginkább az Összefogást fenyegeti. Van itt minden, mint a búcsúban. A 111-es jelölt például megbocsát Robert Ficónak, és eddigi bűneit is hajlandó szemlesütve elengedni: jó’ van az úgy, Robi, ugyan má’, spongyát rá.
Mind közül a 149-ik jelölt emelkedik ki a legjobban. Gazdái a Karmelitából még adják is alá a lovat, a magyar kormány kiengedi az embercsempészeket, aztán a magyar kormány eljátszhatja a megmentőt, miközben a jelenlegi szlovák kormányt szemmel láthatón sikerült kellőképpen zavarba hozni.
Az az érzésem, hogy a látszólagos önbizalom mögött inkább annak az egyre terhelőbb ténynek a rögvalósága áll, hogy a házi propagandasajtó sulykolása ellenére a Szövetségnek nagyon kevés esélye van alulról súrolni a parlamenti küszöböt.
A magát gyűjtőpártként megfogalmazó formáció el is döntötte, hogy csak és kizárólag ő létezik – abban viszont igazat kell adni, hogy a Most–Híd 2023 – Demokrati szövetség vagy a Magyar Fórum meg akárkik külön-külön nem túl sokat nyomnak a latban. Tulajdonképpen erre reagálva szólítgatja fel a Szövetség az utóbbi kettőt, hogy lépjenek má’ vissza. Elég sajátos megközelítés és a kompromisszumképtelenség egyik jele is egyben, sajnos ugyanez igaz a másik kettőre is. Mindenki a kis szekérvárába vonult vissza, és most onnan hajigálják gyűlöletcsomagjaikat a másikra. Ezek a gyűlöletgombócok viszont már beterítik a vidéket, folyton beléjük botlunk, és valljuk be: az egyszeri felvidéki magyar ember nem erre kíváncsi, mondhatni nem erre „szerződött”. Számomra a kérdés jelenleg az: mennyien maradnak majd inkább otthon, ha a legtöbb felvidéki egységes magyar képviseletre kíván szavazni, ami szemmel láthatóan nem igazán létezik.