Mindenki ismeri őt, még azok is, akik azt hiszik, hogy nem hallották egyetlen dalát sem. A texasi születésű Willie Nelson, aki idén ünnepelte kilencvenedik születésnapját, és aki már tízévesen csatlakozott egy polkazenekarhoz, kezdetben más előadók által híressé tett dalokat írt. Habár első albuma már 1962-ben megjelent, az országos ismertséget a progesszív és az outlaw country szubzsánerben tett kitérője, a The Highwaymen nevű szupergrupp, a marihuánához fűződő sokrétű kapcsolata, a farmerek számára rendezett jótékonysági koncertsorozat, a Farm Aid életre hívása, valamintfilmszerepei hozták el számára.

Egy ilyen gazdag életutat látva könnyen gondolhatja az ember, hogy a tizenkétszeres Grammy-díjas Willie Nelson már mindent kipróbált, megmutatott, mindenhol volt, mindenkinek írt dalt és mindenkivel énekelt duettet. Van is ebben valami, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak tucatnyi dalt rögzített pályatársaival, John-ny Cashsel, Kris Kristoffersonnal és Waylon Jenningssel (utóbbi alakja számtalan dalszövegében is megjelenik), hanem még Snoop Doggal is összebarátkozott az elmúlt években. (Kollaborációjuk leghíresebb eleme, a hiphopelőadó Doggumentary című stúdióalbumának egyik dala, a Superman). Eközben saját legendáriumát is szépen építgeti családi zenekarával, könnyen olvasható memoárjaival és az évenkénti albumokkal.

Idén már előrukkolt eggyel, de nem sokáig tétlenkedett, mert fél évvel az I Don’t Know a Thing About Love után már újabb lemeze jelent meg, méghozzá pályafutása 74. stúdióalbuma, a beszédes című Bluegrass.

Merthogy ebből a nagyon kerek életből egy dolog kimaradt: a bluegrass. Pontosabban egy kizárólag bluegrass-dalokat tartalmazó album. A country, a folk és a blues szintézisének eredményeképpen az Appalache-hegység vidékén, az 1940-es években kialakult zenei irányzat nem olyan sokszínű, mint a country, hangszerelése például az akusztikus húros hangszereknél megáll. (A Y generáció két Grammy-díjas tagja, Molly Tuttle és Billy Strings a műfaj lemerült akkumulátorának bebikázásán fáradozik, de a The Dead South nevű formáció In Hell, I’ll Be in Good Company című, kilenc évvel ezelőtti dala és elképesztő nézőszámot hozó videóklipje már megágyazott a törekvésnek.)

A gyermekként még gyapotföldeken dolgozó, leginkább a szomorú és részben önéletrajzi countryballadáiról ismert Nelson számára mégsem lehet idegen a műfaj (a Billy Stringssel közös, idei California Sober előtt már rögzített néhány bluegrass-dalt). Ezt bizonyítja az a tizenkét új dal, amelyeket egy nashville-i és austini stúdióban rögzített, bár technikailag a szerzemények egyike sem új, és még csak nem is bluegrass. Vagyis eredetileg nem volt az.Nelson – régi alkotótársa, Buddy Cannon szerző és producer irányítása alatt – kifejezetten ismert dalaiból választott egy csokorra valót, amelyeket a bluegrasses hangzás követelményeinek megfelelően szolidra hangszerelve énekelt fel. A nyitódal, a No Love Around mértani pontossággal tárja fel, hogy mi vár a befogadóra a következő alig háromnegyed órában: úgy érezzük magunkat, mintha egy átmulatott éjszaka után egy házipálinkáról bűzlő férfitársaság hirtelen vonóshangszereket kapna elő, majd felsétálnának egy hegyoldalra, hogy az életükről – munkáról, nőkről, elhagyásról és ivásról – énekeljenek.

Az album első hangjai a vonósoké, Nelson jól ismert közepes, magas hangszínű baritonja és laza, stílusos énekmódja pedig megmarad önazonosnak, de némileg alkalmazkodik a műfaji elvárásokhoz. Nagy szó az idős előadónál, de elvárható követelmény a világsztárnál: tisztán, egyáltalán nem erőltetetten szólaltatja meg a hangokat. A hangszál ugyanis idővel behullámosodik, kiszárad vagy benedvesedik, esetleg csak simán elkopik – hát még annál, aki hat-hét évtizede abból él, hogy dalokat ír, gitározik és énekel.A régi katalógus új feldolgozásai jól szólnak, olyannyira, hogy még az On The Road Again című countryhimnusz megpiszkálása miatt sem moroghat a rajongó. Az 1980-as, sokak által feldolgozott slágerből hiányzik a lüktető pergődob, de ha megszokjuk, hogy a dal új köntösben némileg lassabban, elegánsabban és sokkal nagyobb hangi truvájokat biztosítva szól, egy csapásra meg fogjuk szeretni.

De nemcsak a vándorcigányléthez írt vallomást Nelson, hanem olyan szomorú klasszikusokat is, mint a Slow Down Old World, a Yesterday’s Wine, a Sad Songs and Waltzes vagy a Home Motel. Az album közepén pedig egy tökéletes darab, a You Left Me a Long, Long Time Ago, a zenetörténelem legszebb szakítódalainak egyike árnyalja azt a kevés önfeldolgozást, amely valamiért nem lett sem túlságosan erős, sem igazán bluegrass.