Összesen 32 előadóra és 30 műhelymunkára számíthatnak, akik részt vesznek azon az élménykonferencián, amely egyben a TANDEM „Média Detektív” címmel zajló projektjének a záróeseménye. A legnevesebb előadók között olyan neveket találunk, mint Mérő László, Beck Zoli vagy Pál Feri – ám még ennél is fontosabb a tág témakör, amely az erőteljesen medializált és rohamosan fejlődő világunk értelmezésére irányul.

A konferencia kiemelt témája a tudatos médiahasználat, az álhírek, illetve a különböző generációk közösségi médiahasználatának megértése. Úgy tűnik, hogy ezek a témák nemcsak Szlovákiában, de gyakorlatilag globálisan is egyre jelentősebb problémává válnak. Azért alakulhatott ez így, mert egyénileg és kulturálisan nem tudjuk tartani a tempót a technika és média fejlődésével?

Az biztos, hogy van egy egyre jobban felgyorsuló világ, s rohamosan fejlődnek ki újabb eszközök és platformok.

Ha csupán a digitális alapú csalásokra szűkítjük a témát, akkor már azok is olyan gyorsan tudnak újat mutatni, hogy azt nincs idő lekövetni rendszerszintű szabályozással.

Pont Mérő László előadásának felvezetésében van egy állítás arról, hogy az alapproblémát a rendszerek és eszközök kifejlődésének gyorsasága jelenti. Ami pedig a kulturális oldalt illeti, azt visszavezetném az egyéni fejlődés irányába. Nem arra van programozva sem a gyerek, sem a felnőtt idegrendszere, hogy lekövesse azt az ingermennyiséget, aminek ki vagyunk téve. És ebben igazából ott van az egyéni és szülői felelősség is a gyerekekkel kapcsolatban, hogy mennyit tudunk megszűrni az ingerekből, ill. hogyan tudunk egy lassabb és egészségesebb környezetet biztosítani az eszközhasználat tanításával párhuzamosan.

Valahol olvastam néhány éve, hogy bármilyen mozgókép esetében legalább hét másodpercnek kéne eltelnie két vágás között ahhoz, hogy a gyermekagy be tudja fogadni azt, amit lát. És ma ennél szinte csak gyorsabb tempóval szembesülnek a képernyők előtt.

A kisgyerekek esetében a diafilm és a hozzá tartozó elbeszélt szövegben érkező mese az, amit fel tud fogni. Ehhez képest az az ingergyorsaság, ami egy digitális közegben éri őt, az gyakorlatilag követhetetlen, s csak egyfajta „zajként” érkezik meg a gyermekagyba.

A zaj pedig stresszt okoz, ez pedig tényleg hormonális szinten lekövethető, hogy milyen stresszválaszok érkeznek rá testi szinten.

Ha felsoroljuk a Tandem-konferencia kulcsfogalmait – álhírek, összeesküvés-elméletek, de akár ide tartozhat a közösségi oldalakon zajló zaklatás is –, akkor ezekkel ma tömegek élnek, s éltetik napi szinten. Egy dolog a megelőzés és a tudatos médiahasználat növelése, egy másik viszont azok meggyőzése, akik semmi mást nem csinálnak, csak álhíreket fogyasztanak. Mivel lehet őket rávezetni arra, hogy jobban szűrjék, hogy honnan is tájékozódnak?

A Média Detektív című projektünk egyik végeredménye éppen az, hogy egyrészt van egy álhír-adatbázis, másrészt olyan oktatóvideókat mutatunk be, amelyek által az emberek megtanulhatják felismerni azokat a jeleket, amelyek alapján valamiről ki tudjuk deríteni, hogy az nagy valószínűséggel álhír, vagy manipulált információt tartalmaz. Az utóbbi napokban sokakkal beszélgettünk arról, hogy a probléma az idősebb generációt is érinti. Nemcsak a fiatalok vannak kitéve a veszélynek, hanem azok is, akik idősebb korukban kezdték el használni a világhálót. Szerintem nagyon fontos megtanítani egyfajta kisokosként azoknak a jeleknek a felismerését, ami alapján azonosítani lehet, hogy valami gyanús-e. A jelenség másik oldala, amivel szintén érdemes foglalkozni, hogy mi az az emberi szükséglet, amely kíváncsivá teszi az egyéni fogyasztókat. Azt tapasztalom, hogy olyan magasra tolódott az olvasók és internetfogyasztók ingerküszöbe, olyan erős a lájkvadász címek hatása, hogy az egyszerű, valódi hírrel nagyon nehéz elérni az ingerküszöböt. Valahogyan az erős ingerekre szocializálódtak az olvasók. Azt gondolom, hogy minden ilyen jelenség valami igazi élmény pótlásáról szól.

Azoknak, akik egész nap ülnek, s valamilyen erős hatást várnak azoktól az álhírektől, amelyeket fogyasztanak, nekik a szükségeltük igazából olyan valós emberi kapcsolódás lenne, amely igazából, s nemcsak szenzációhajhász módon hat.