Hogy igazán érdekes és mély beszélgetésnek nézett elébe a közönség a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége által szervezett szakmai találkozón, az – a téma mellett – már a résztvevők száma, névsora és intézményi háttere alapján is nyilvánvaló volt. Fodor Attila, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatójának vezetése mellett Urbán Péter (főmunkatárs, oktatási minisztérium), Berta Tünde (igazgató, Regionális Pedagógustámogató Központ), Kovács Tünde (szakmai fejlesztő tanár, Országos Közoktatási és Ifjúsági Intézet), Tamás Erzsébet (a rozsnyói Városi Hivatal oktatási osztályának vezetője, ill. szintén a helyi Regionális Pedagógustámogató Központ igazgatója), valamint Várady Kornélia (igazgató, csallóközaranyosi Kóczán Mór Alapiskola) fejtették ki véleményüket a reformról, s egyáltalán a szlovákiai közoktatás helyzetéről.

Önálló gondolkodást!

Fodor Attila azzal vezette fel a beszélgetést, hogy az elmúlt 30 évben minden reformkísérlet kudarccal végződött. „Mi még egyetlen reform elejéig se jutottunk el, még bele se kezdtünk rendesen“ – hangsúlyozta, majd azzal fordult a résztvevők felé, hogy most vajon nőtt-e annak az esélye, hogy „megéljünk egy jó reformot?“. Emellett arra is kíváncsi volt, hogy hol, mikor érzik ők maguk azt, hogy változtatni kell.

Urbán Péter egy praktikus felvetéssel válaszolt: amikor a fotoszintézisről tanult a keresztlánya, azt kérte tőle, hogy írja le saját szavaival azt a biológiai folyamatot, amelyről a tananyag szólt, ám ezzel végül gondjai adódtak. Urbán ezzel a definíciók és aközött vont éles határvonalat, hogy a diákok valóban értik és alkalmazzák-e azt, amiről tanulnak. Tamás Erzsébet ezt többek között azzal egészítette ki, hogy a fia negyedik osztályosként már a megyei önkormányzatról tanult, ami aligha szükséges ebben az életkorban. Várady Kornélia tovább sorolta a „problémakatalógust”, így például elmondta, hogy amikor a DAC-szurkolók megverésénél egy etika órán megpróbált elbeszélgetni az esetről a diákokkal, ám azok valójában nem tudtak megfelelő módon hozzászólni a megszokott módon vezetett óra keretein belül. Ekkor azt érezte, hogy változásra van szükség, ami aztán arra ösztönzi a gyerekeket, hogy kialakuljon a saját kritikus gondolkodásuk. Kovács Tünde ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nem várt akadályokba ütközhet az új módszerek bevezetése. Ő személy szerint azt tapasztalta egyszer, hogy a drámapedagógiai foglalkozásra nem voltak vevők a diákok. Berta Tünde összességében úgy látta, hogy az igazi cél az, hogy a gyerekek hasznos tudást kapjanak, tudjanak tanulni, s hogy „vágyakozzanak a tudásra“.

Van igény!

Fodor Attila ezt követően azzal a felvetéssel élt, szakemberként mindig tudatosította, hogy rossz a rendszer. Viszont gyakorló szülőként nem biztos, hogy érzékelte ezt. A kérdése így arra vonatkozott, hogy a beszélgetőtársai véleménye szerint a társadalomban van-e egy erős reformigény – vagy nincs?

Berta Tünde határozottan azt állította, hogy az igényt mindenütt érzik. Az, hogy egy újabb reformmal szemben bizalmatlanság érezhető, az az előző kísérletek kudarcai miatt lehet így, sőt már maga a kifejezés is ijesztőnek hathat sokak számára – ezért szerinte magát a változást kell képviselni! Urbán Péter ezzel kapcsolatban elmondta, szerinte először a tárca szakembereiben kell végbemennie egy szemléletváltásnak – s ha csak egyvalakire várunk, hogy kitalálja, mi a jó, akkor az kudarccal fog végződni. A minisztériumban tehát a változás kereteit kell megteremteniük, majd ehhez segítséget nyújtaniuk az oktatás szereplőinek igényei szerint.

Tamás Erzsébet egy fontos adalékkal élt: szerint az, hogy iskolák tömegei kísérleteznek kis projektekkel, az a változtatás eleve meglevő igényét jelzi. A „nagy változásról“ nem beszélnek, helyette azonban kis lépésekben akarják kezelni a gondokat. Várady Kornélia emellett a tantestületek szerepét hangsúlyozta: ha az ugyanis jól működik az adott iskolában, akkor egy értekezlet a problémákról és azok megoldásokról fog szólni. Ezzel párhuzamosan fontos, hogy szabad kezet kapjanak a pedagógusok az ütemezés és a módszerek megválasztásánál. Kovács Tünde szerint a tanítókban egyébként egyértelműen megvan az igény, hiszen ha ők meghirdetnek egy képzést, az azonnal betelik. „Most azt látom, hogy az intézmények sorra hívnak bennünket“ – mondta.

Szabadság és együttműködés

Fodor ezen a ponton tovább árnyalta a diagnózist. Megkérdezte: egy központi reformot várunk-e – vagy elég lenne az iskoláknak adott szabadság és a bennük tanító jó pedagógusok? Várady kitartott amellett, hogy ha témakörök lesznek, s például az irodalomórán akár egy-egy jelentősebb mű rovására is, de a pedagógus választhatja ki, mely szöveget veszi elő az órán, az óriási szabadságot jelent majd a számukra. „Senki nem nevelt minket arra, hogy csináld, ahogy akarod“ – mondta Tamás Erzsébet, s szerinte a regionális mentorközpontok most arra szolgálnak, hogy ennek felvállalását elősegítsék. Ezen a ponton nagy volt az egyetértés a beszélgetőpartnerek között, Berta Tünde szerint ugyanis a legnagyobb probléma az, hogy a pedagógusok nincsenek hozzászokva a felelősségvállaláshoz – egyébként viszont úgy látja, 90%-uk próbál „valamit máshogy csinálni“.

Fodor Attila ekkor konkrétan Urbán Péterhez fordult, s arra volt kíváncsi, hogy szerintük, vagy a szaktárca csapata szerint melyek a reform sarokkövei? Urbán szerint nem lehet azt mondani, hogy egy reform ekkor vagy akkor kész. „Ez nem egy véges valami. Ez egy állandó folyamat, amihez meg kell tanítani a kereteket. Ez nem tűzijátékos menet, hanem izzadságos kőkemény munka“ – szögezte le. A szakmai cél egyébként szerinte az, hogy a tudásátadás helyett a készségfejlesztés felé mozduljunk el. Ebbe beletartozik a diákok önálló gondolkodása és felelős cselekvése, de úgy, hogy azt információkra, adatokra alapozzák, és így alkalmazzák a gyakorlatban.

Az altémák sorában többek között felmerült még a bürokratizálódás problémája is, amire Fodor azzal kérdezett rá, hogy a szemináriumok és a menetrendek kavalkádjában vajon elvesznek-e az iskolák? Várady ugyan nem érzi, hogy kaotikus lenne a helyzet, de persze vannak olyan rendelkezések, „amikor az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik“. Mindenesetre nagyon sok segítséget kapnak az iskolák ahhoz, hogy jól tudják végezni a munkájukat, erre vannak a mentorközpontok, valamint a NIVAM is. Urbán Péter azt tapasztalta egyébként, hogy amikor a mentorprogramba lehetett jelentkezni, akkor 100 iskola jelezte az érdeklődését, miközban csak 30-cal számoltak – s ezért döntöttek úgy, hogy végül 40-re emeljék a számukat.

A mentorálás persze nem könnyű feladat, felmerült az is, hogy nem mindegyik mentor-pedagógusnak megy jól a munka. Berta Tünde szerint azonban egyszerűen idő kell ahhoz, hogy valaki belerázódjon az új munkába. Mi több, egyre inkább már konkrét személyeket, mentorok segítségét keresik a kollégák. Az ezen a ponton már nagyon dinamikussá váló beszélgetés során Tamás Erzsébet azzal szólt hozzá, hogy amikor arról gondolkodtak, „tenni kell“ valamit, akkor még nem tudtak a mentorprogramról, de a jó gyakorlatok megosztására már odafigyeltek a régión belül – az iskolák pedig fokozatosan megnyitották a kapuikat. Fodor Attila ezt Halász Gábor oktatáskutató alapján „az egymástól való, horizontális tanulásnak“ nevezte, s szerinte ez a mozzanat a mostani reform leghatékonyabb eleme.