Kedves Emil Bácsi!

Nagyon régen írtam már Neked levelet, de most itt van ismét az alkalom, a századik születésnapod. Képzeld, felhívott Soós Pista barátunk, s említette, hogy sajtó alá rendezte közel 8000 iratodat és leveleidet, s közte megtalálta Neked írott több levelemet. Na és persze kérés érkezett szülővárosodból, az Új Szó szerkesztőségéből, hogy el ne feledjük, egy évszázaddal ezelőtt láttad meg a napvilágot Pressburg/Pozsony/Bratislava városában.

Erről jut eszembe: többször mondtad nekünk, tanítványaidnak, tisztelőidnek, rajongóidnak – mert azok is voltak szép számmal – egy-egy találkozás során, hogy „Jó, jó, hogy itt vagytok! De ugye nem felejtetek el!?” A csudát felejtettünk el! Nem azért, mert nem akarunk, hanem azért, mert Téged nem is lehet. Féltél az elmúlástól, de ezzel nem vagy egyedül. A halált nem kell mitizálni. Igazán az múlik el, aki nem hagy nyomot maga után. Te rengeteget hagytál: nemcsak a szakmádban, a történettudományban, hanem generációkon keresztül mindazon tanítványaidban, munkájukban, emberi tartásukban, emberi kapcsolataikban, értékítéletükben, akik a Niederhauser-istállót, azaz iskolát alkották.

Mosolygok egy kicsit magamban. Többször megnéztem a 70. születésnapod alkalmából a Magyar Televízió számára készített, Rólad szóló filmemet. Abban meséltél részletesen az életedről. Arról, hogy mennyire Osztrák–Magyar Monarchia-párti volt a családod, s neveltetésed révén lettél Te is. Hogy bár születésed után Pozsony már Bratislava, de csupán egy kis félreértés lehetett, hogy akkor épp Csehszlovákia része volt. Te tudod a legjobban, hogy itt, ebben a térségben milyen gyorsan változik a történelem. 1993-tól Bratislava egy új állam fővárosa lett, s a Balkánon, a Baltikumban ismét új nemzetállamok születtek – a Te szavaid szerint: pubertás nacionalizmussal. A Habsburg Monarchia iránti vonzódásodat családi okokkal és mintegy pietage-ból vállalt feladatként jellemezted. Merthogy a Habsburgok a magyar történelemben pozitív szerepet játszottak, fenntartották a török hódoltság idején a magyar államiságot, később a gazdasági és kulturális kapcsolatot is Európával.

Jelentem Neked, én is a Habsburgok egykori földjére emigráltam, annak is a zöld szívébe. Mivel az osztrák–magyar határon nőttem fel, s gyerekkoromtól figyelemmel kísértem az osztrák televízión keresztül, mennyire rossz a nyugati imperialisták között, s miután az utóbbi években egyre többször és többen mondták otthon, mennyire pusztul, deklasszálódik a Nyugat, mazochistaként elszántam magamat arra, hogy életem hátralévő részében közelről tanulmányozzam és éljem át, tapasztaljam meg ezt a történelmi folyamatot.

Ebben a levélben nem érzem feladatomnak, s nem is vagyok méltó arra, hogy beszámoljak történészi kiválóságodról, életutad egyes állomásairól, könyveidről, kitüntetéseidről. Aki kíváncsi rá, használja az új technika számtalan lehetőségét, a Wikipédiáig bezárólag. Apropó. Szerénységedre jellemző, vagy talán az én butaságomra, hogy csak most tudtam meg, hányfajta díjat, kitüntetést kaptál.

Szerintem ez Téged – ahogy ismerhettelek – nem nagyon érdekelt. „Na und, sag schon!” mondtad volna rá, s nagyot szippantottál volna a cigarettádból. Munkahelyeden, az Úri utcai dolgozószobádban, ahol gyakran találkoztunk, aztán többnyire együtt ebédeltünk – apropó, tudod, hogy elűzték onnan az intézetet? – úgy terjengett a füst, mint Londonban a szmog.

Én a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen ismertelek meg, ahol Te már 1953 óta tanítottad a nebulókat, az én kedves tanáraim közül többeket is: Irinyi Károlyt, Orosz Istvánt, Menyhárt Lajost, Papp Imrét. Ha jól emlékszem, minden héten két napot töltöttél Debrecenben. Heti 500 kilométert vonatoztál (32 éven keresztül), az állomáson felültél a villamosra, irány a Nagyerdő, az egyetemi kampusz, ahogy Te hívtad. Külön izgalom volt számunkra, történészhallgatók számára, amikor hetente befutott Budapestről a két neves professzor: Ránki György és Niederhauser Emil. A két nemzetközi nagyság, akik több nyelven beszéltek, külföldi egyetemeken is vendégeskedtek… Míg Ránki gazdaságtörténetet és 20. századi történelmet tanított, Te a kelet-európai nemzetállamokról tartottál előadásokat. Mivel engem elsősorban a magyar történelem érdekelt, csak foghíjasan jártam az előadásaidra, s amit hallottam Tőled, az sem varázsolt el. Ez utóbbit csak jóval később mertem elmondani Neked, de akkori szoros emberi és szellemi barátságunk már kibírta ezt a késői vallomást.

Engedd meg, hogy egy készülő visszaemlékezésemből idézzek:

„…ennek a halk szavú, alacsony növésű, diákjaira állandóan figyelő embernek már az egyetem elején megfogott a személyisége. Vonzáskörébe, aurájába kerültem. 16 nyelven beszélt, vagy írt, vagy olvasott, ami egyszerűen hihetetlen volt számomra. Történész kollégái körében elterjedt az a mondás, hogy ha valaki valamit nem tud, kérdezze meg Emil bácsit. Például: »Milyen színű szeme volt Báthory Gábornak? Kérdezzük meg Emil bácsit, ha valaki, akkor ő bizonyára tudja!« 

Minden alkalom ünnep volt számunkra, amikor Debrecenben volt. Délutánonként beültünk az irodájába, s jókat beszélgettünk vele. Nem csupán a történelemről. Ő volt az egyik budapesti hírforrásunk, akit bár a politika nem nagyon érdekelt, soha nem nézett televíziót, az újságból csak a külpolitikai rovatot olvasta el, mindig tájékozottnak tűnt. S hihetetlen fanyar humora volt! Hosszú lenne ennek az arany embernek, akit büszkén vallok szellemi atyámnak, az életét leírni, inkább a kettőnk kapcsolatából villantanék fel néhány epizódot.

Talán negyedéves hallgató voltam, amikor megkértem az apósomat, Dankó Imrét, a Déri Múzeum igazgatóját, neves etnográfust, mit szólna, ha meghívnám Emil bácsit egy vacsorára hozzájuk, mert akkor még náluk laktunk. »Semmi akadálya, legalább én is megismerem személyesen, aminek nagyon örülök!« – válaszolta. Így is lett. S abba a furcsa, de szerencsés helyzetbe kerültem vacsora közben, hogy Emil bácsi felajánlotta nekem a pertut. Na, nem az egyetemen, hogy is nézett volna az ki, de személyes találkozásainkkor. Végtelen megtiszteltetés volt számomra, hogy ez a nagy tudású, közel félszáz könyvet írt, másfél tucat idegen nyelvet ismerő professzor felajánlja nekem, a hallgatójának a tegeződést. Emil bácsi segítségével publikálhattam a legnevesebb történeti szaklapokban (Századok, Agrártörténeti Szemle, Hadtörténeti Közlemények). Ott volt az én pályám elején, s mint gondolom sokaknak, nekem is rengeteget segített úgy, hogy fiatal korom ellenére teljes jogú partnerként kezelt.”
S persze Neked köszönhetem az első, nagy sikerű könyvemet is, ami rövid időn belül három kiadást is megélt, sok helyütt ajánlott és kötelező olvasmány lett. A Kossuth Könyvkiadó igazgatója Téged kért fel, hogy írj egy átfogó monográfiát a magyarországi nemzetiségek történetéről, mert a legutolsó ilyenfajta mű az 1930-as években jelent meg. Te, arra hivatkozva, hogy párhuzamosan már két másik könyvön is dolgozol, elutasítottad a felkérést. Közben persze megemlítetted, hogy van egy nagyon tehetséges tanítványod, aki épp nemzetiségtörténetből írta a doktori disszertációját, érdemes lenne vele elbeszélgetni. Emlékszem, jót mulattál, amikor elmeséltem Neked a sztorit. Nonn elvtárs személyesen fogadott. Láttam rajta, hogy megdöbbentette, milyen fiatal vagyok. 28 éves voltam akkor, s bizony egy ilyen monográfiát megírni nem fiatalembernek való dolog. Az igazat megvallva én sem tudtam igazán, mire vállalkozom, hisz addig csak tanulmányokat írtam, társszerzőként, különböző könyvekbe. A kiadó szerződést kötött velem, s borzasztóan örültem, hogy Te lettél a kötet egyik lektora. Kapcsolatunk akkor vált igazán intenzívebbé, amikor 1983-ban Budapestre költöztem. Havonta több alkalommal is felkerestelek a Várban, a Történettudományi Intézetben. Édesanyád halála után egyedül maradtál, láttuk Rajtad, hogy nagyon megviselt. Többször vacsorán láttunk vendégül otthonunkban, s ilyenkor kicsit megrovón, de mindig jó szándékkal jegyezted meg: „Kígyót melengettem a keblemen!” Nagyon sajnáltad, hogy „a legjobb tanítványom” a kiváló kezdés és a könyvek után otthagyta a történészi pályát. De azt is tudom, mert mindig tudtomra adtad, bármely területen dolgoztam is később, őszintén örültél a sikereimnek. Most utólag bevallom Neked, több ízben volt lelkifurdalásom. Például szégyelltem magam, hogy a média bizonyos területein vezető állásban magasabb a jövedelmem, mint Neked, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgató-helyetteseként, akadémikusként. De Emil Bácsi!

Azóta még rosszabb lett a helyzet honunkban.

Leemelem a könyvespolcomról a dedikált könyveidet. Először „pedagógiai szeretettel”, majd „őszinte nagyrabecsüléssel”, „legkiválóbb ma­gyar tanítványomnak”, majd „baráti szeretettel” bejegyzéssel ajánlottad őket. Ne félj, itt vagy köztünk, nem felejtünk el.

Tudom, hogy szerzetes tanárnak készültél. A premontrei rendet nézted ki Magadnak, tetszett a fehér csuhájuk a világoskék övvel, meg hogy kanonokok. Teológiát is hallgattál, s neveltetésed révén is buzgó katolikus voltál. Remélem, Isten közelében vagy már, nagy lelki nyugalomban és békében, s mosolyogva nézed fentről megmaradt tanítványaid öreg napjait. A tisztelet és a szeretet még így is összeköt bennünket Veled. Te csak vezényelsz fentről, mert bevallottad egyszer gyerekkori álmodat: „Karmester szerettem volna lenni!”

Isten éltessen, valahol az Isten jobbján vagy közelében!

Tanítványod, barátod és tisztelőd:

Ács Zoltán