Írják még a castanea sativá­ról, hogy „virágzásakor – nálunk júniusban – a már teljes lombban díszlő fát valósággal beborítják a hosszú hímnős barkák – aljukon a néhány termővel, feljebb a porzós virágok karcsú füzérével”. (114) Nem így viselkedik a tiszafa (taxus baccata), amelynél „a porzós és termős tobozvirágzatok külön fán jelennek meg; az utóbbiak alig észrevehetők, míg a porzósak az első melegebb tavaszi napokon sárga köntösbe öltöztetik a fát”. (30)

Az egy hangból álló primer toldalékok (nyelvtörténeti udvarunk szoliterei) lehetnek magánhangzók vagy mássalhangzók. Minden idők legelején ezek a ragok közvetlenül a tővéghangzós tövekhez kapcsolódtak. Eljött azonban az a korszak is, amikor a tővéghangzó záródni kezdett, félhangzóvá fejlődött vissza, végül eltűnt a szótövek végéről. Nem mondták többé azt, hogy hala, keze, kere, ado. Hanem csak azt, hogy hal, kéz, kér, ad. Az -a, -e, -o s a többi tővéghangzó beleveszett a csillagok morajlásába. Előtte azonban még kialakultak a hosszú magánhangzók, mégpedig a kettőshangzók monoftongizálódásának köszönhetően. A halaḭ, kezeḭ, loβaḭ, ideyeḭ alakok halá, kezé, loβá, ideyé formát öltöttek, később lerövidültek. Összegezve megállapítható, hogy „[a] 13. századig két hangváltozási tendencia zárult le: 1) a tővéghangzók végleg eltűntek a szó végéről; 2) az ḭ utótagú diftongusok monoftongizálódtak, és hosszú magánhangzó, í, é és á lett belőlük”. (131) Itt a vége, fuss el véle! – mondhatnánk, de tudjuk, hogy a nyelvi változások sora ezután is folytatódott, hiszen így természetes. Vannak azonban holt nyelvek is. Szókincsük nem bővül már tovább. Hangtani sajátosságaik nem változtathatók. Csak ami megmaradt belőlük, az működik. Könyvekben lapozhatjuk vissza grammatikájukat, szótárakban szavaikra rátalálhatunk, valamint ezek jelentését, frazeológiai értékét, etimológiai fejlődéstörténetét kutathatjuk. A holt nyelvek szabályaikban élnek tovább. De nincs, aki utólag lekerekítené egy félbehagyott szószerkezet kiálló részeit, a kijelentéseket nem színezik újabb regiszterek – nincs aktuális zsargon, nincs friss szleng, a holt nyelvek verseiből kimarad a szemrím. Az asszír skaterek nem tekernek cigit városfalak tövében, a vandálok nem sakkoznak gepidákkal kocsmában, és a föníciaiak nem rendeznek táncos estet all inclusive cruiser ship hajójuk fedélzetén. Egy szerencse, hogy a nyelvek írásmódja általában megőrződik az utókor számára. Sőt, többnyire tovább él – betűrendszerük más idiómák hangkombinatorikáját szolgálja, az új tartalmat régi eszközzel fejezi ki. Barlangrajzok univerzális motívumrendszere, ókínai hanghierografémák, a fusha betűi kalligráfiákon, rovásírás egy kapu fölött, mkhedruli grúz ábécé jelöl ortodox gondolatot, ógörög hangok tűnnek föl Szmirnában, a maja indiánok naptára, latin betűk egy szlovák nyelvű formanyomtatványon, hóba rajzolt inuit sóhaj. Így változunk, és így maradunk meg.

A Cukor utca Medikus-kert felőli bejáratánál már október közepén megjelennek a piros bogyók. Még nem hullanak rá sem a betonkerítés tetejére, sem a járdára. Ott piroslanak az örökzöld tűlevelek között. Húsos termése porzós és termős egyedeknek.

A madarakat nem érdekli a tobozok heterogenitása. „Az egész növény mérgező, csak piros húsos magköpenye („arillusza”) – a madarak téli csemegéje – nem!” (30) De hol van még a tél ebben a napsütéses októberben?! Degeszre zabálja magát az összes cinke s minden vörösbegy – városon innen és túl. A Medikus-kertben nem potyog alá idejében a falevél. Keserűzöldre változik az ágak ujjpercein a lomb, amely haragjában végül inkább megsötétedik fönt, a koronán.

Az interkontinentális sárgulás és a globális piroslás jóformán november derekára marad. Nevetséges. Vitathatatlan előnye azonban ennek a folyamatnak, hogy a Posta utca megéled. Ahogy az egész város. A déli ostorfa nyúlványai szőkére fonják az őszi délelőttök varkocsát. Inognak a villanyoszlopok, ha megsüti oldalukat a nap. Nincs sár. Soha ilyen tiszta még nem volt ez a tér a csarnok előtt. Bezzeg, amikor ludakat hajtottak ki ide, és a gazdasszonyok vesszőkosarukba szedték, ami a konyhára kellett! A csizmák szára lucskos lett, az eladó jószágok testéből pedig nehéz pára ködlött föl a piacosok feje fölé. Ángyom és a tehetősebb férjnél levő ténsasszonyok ha tehették, kijártak a termelői piacra, mert jókat beszélgettek közben, fölmérték, mi változott a divatban (bár ennek igazi helye és alkalma a bálterem volt, meg a színház), és nem ültek be kávéra a szemközti gyorsétterembe. Ehelyett a méteráru boltba látogattak még el, összesimogattak szövetet, posztót, kelmét, aztán hazamentek húslevest főzni. Párbeszéd közben ők is használták a hosszú magánhangzókat, ahogy azt elődeik tették (ebben a városban is mindig). Ha nyelvjárásban szóltak egymáshoz, a diftongusoktól sem idegenkedtek. Amikor pedig németül diskuráltak, akkor pláne. De a madaraknak ekkor is mindegy volt, csak bogyó legyen elegendő! Az arilluszt lenyelték, a magocskát továbbvitték. A tővéghangzók eltűnése, más funkcióban való újramegjelenése, a testes toldalékokhoz kapcsolódása hidegen hagyta őket. Ősmagyar ősz, századfordulós ősz, ezredfordulós ősz. Ősz. A tiszafa kétezer-háromezer évig is elél. Korát azonban nehéz pontosan megállapítani, mert törzse az idők folyamán üregessé válik. „Valószínűleg volt tehát egy olyan átmeneti időszak (néhány száz év), amelyben a korábban (az egytövűség idején) egyalakú tőnek immár három alakja is létezett, attól függően, hogy kapott-e toldalékot, vagy sem, illetve ha kapott, milyet.” (131) A csonka tő, a teljes tő és a lappangó teljes tő keresztmetszetén sem látszódnak (nyelvtörténeti) évgyűrűk.

A tobozokat jövő tavasszal fogja megkeresni. Eddig nem figyelt rájuk sohasem. Talán mert mindvégig a hettiták földjén bolyongott, és soha nem a Cukor utcán, Ómassa erdeiben vagy Bakonybél hegyoldalában, pedig az „őstiszafás” lelőhelyek itt találhatók. Sírkertekben járt még, ott is gyakori a tiszafa. A szeretteink elvesztése miatt érzett szomorúság örökzöld fájdalmának jelképe.