A hatvanas évek második felétől jelentős cseh és szlovák filmekben játszott, később a Szlovák Nemzeti Színház egyik vezető színésznője volt. A rendszerváltást követően pályát változtatott. Előbb Csehszlovákia ausztriai, majd Szlovákia lengyelországi nagykövete lett, utána pedig tíz évig parlamenti képviselő volt. Ma politikatudományt oktat Prágában, és a disszertációs munkáját írja.

Martin Šulík rendezésében másfél órás portréfilm készült a nővéréről, Emília Vášáryováról, a Szlovák Nemzeti Színház jeles művészéről. A bemutatón ön is részt vett. Felkavaró érzés volt a filmet nézve szülővárosa, Selmecbánya utcáit járni?

Nem is annyira! Minden évben két hónapot töltök a városban. Selmecbánya 700 méter magasan fekszik a tengerszint felett. A szervezetemnek bizonyára szüksége van erre a magasságra. Pozsonyban kicsit falhoz szorítva érzem magam ebből a  szempontból. Itt csak 230 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Selmecbányán vagy Počúvadlón, ahol a nyaralónk van, gyorsan regenerálódom. Talán azért van ez így, mert annak a tájnak nagyobb a radioaktivitása, hiszen egy tűzhányó közepére épült, ahol erősebb a kőzetek kisugárzása, de még a környékbeli tavaknak is más a hatásuk. Ott mindig újjászületek. Nem vagyok sem szentimentális, sem nagyon romantikus, bár sok romantikus hősnőt játszottam. Inkább a testem jelzi, hogy szereti azt a tájat. Szeretem Selmecbányát, de úgy vagyok vele, mint egykor a partnereimmel. Egyiküket sem tekintettem a tulajdonomnak. Nem éreztem soha, hogy birtokolnom kellene őket. Rengeteget utazom, egyszer itt, máskor ott alszom, tizenöt éves koromtól hoztak-vittek a filmesek, ismerem az összes prágai hotelt. Sehol nem eresztettem olyan mély gyökereket, hogy gondot okozzon új helyen eltölteni hosszú heteket. Nyitott, rugalmas ember vagyok. Modernül gondolkozó, szabad lélek, aki könnyen változtat hivatást, munkahelyet.

Mikor, minek a hatása alatt vált ennyire szabaddá?

Mindig ilyen voltam. A konfliktusok ellenére is szárnyalni tudó. Anyámat sokszor be sem avattam a gondolataimba, mert úgysem értett volna meg. Nem is árultam el neki később sem, hogy mi mindenen mentem keresztül tizennyolc éves koromig. Ő egészen más nevelésben részesült. Gyönyörű nő volt, erősen kötődött a vallásához. Én beteges gyerek voltam, ágyban kellett feküdnöm. A szüleim dolgoztak, egyedül voltam otthon, illetve a nálunk szolgáló Anka nénivel. Talán akkor alakítottam ki a magam világát. Fantáziáltam. Egy magas mennyezetű, boltíves folyosójú, középkori házban laktunk, és ha kinéztem az ablakon, a régi vár tornyát láttam. Elhallatszott hozzánk a harangszó. Tyeta Anka főzött, bevásárolt, vezette a háztartást. Tizenegy éves voltam, amikor Milka Pozsonyba került, tizenhárom éves koromig laktam otthon, aztán elkezdtem filmezni, és többet voltam távol, mint a szüleimmel.

A portréfilmből az is kiderül: nagyon különböznek egymástól a nővérével. Ő például bakfisként a tetőre járt napozni.

Én sportoltam, úsztam. Engem ott fogott meg a nap. Voltak barátnőim, de ők is olyan szélvészkisasszonyok voltak. Röpködtek ide-oda. Én otthon olvastam. Apám nagyon szigorú volt hozzám, de szeretett. Napocskának hívott, mivel mindig mosolyogtam. Néha elfenekelt, mert a fantáziálásomat hazudozásnak vette. Haragudott rám a kitalált történetek miatt. Ma sem kell sok, hogy beinduljon a képzeletem. Olyankor bezárkózom a saját világomba. Forgatókönyveket írhatnék az ábrándozásaim alapján. Minél idősebb vagyok, annál inkább úgy érzem, két világban mozgok. A valóságosban és abban, amelyet a képzeletem szül. Ez utóbbiba nem léphet be senki. Az csak az enyém. Szeretem a másikat is, amelyben a nővéremet, a gyerekeimet, az unokáimat látom. Törődöm is velük, amíg tudok, de ha egyedül vagyok, gyorsan legyőz a fantáziám.

Hány évvel fiatalabb a nővérénél?

Hat.

Engem ő nagyon megfogott a portréfilmbeli őszinteségével. Az első házasságáról is őszintén beszél, akkori férje féltékenységi dührohamairól, amelyek aztán a válásukhoz vezettek.

És humorral, öniróniával! Anélkül, hogy megjátszaná magát. Sem ő, sem én nem vesszük túl komolyan magunkat. Ebben még hasonlítunk is egymásra. A szüleink nem tudták, milyen hivatást választunk, hiszen egyikünk sem készült színészi pályára. Milkának ez maradt az egyetlen lehetősége, én viszont bekerültem a pozsonyi egyetem szociológia szakára. Színészi tehetségünket a szüleinktől örököltük. Különleges képesség ez. Manipulálni tudjuk mások érzelmeit.

Ez így elég furán hangzik. Nem riasztó egy kicsit?

Én is ettől ijedtem meg. Azért is hagytam ott a színészi pályát.

De ha ez nekem, a nézőnek jólesik?

Ez akkor is veszélyes. Mindkettőnknek.

Önnek miért?

Érzelmeket hívok elő az emberekből. És nem mindig pozitív érzelmeket. Meg tudtam nevettetni a nézőket, de sírtak is, ha úgy akartam. A színházban ezen nem is nagyon csodálkoztam, hiszen közel voltunk egymáshoz. Én fent, ők lent, de nem volt ez nagy távolság. Na de képernyőn keresztül? Az hogy lehet? Ettől ijedtem meg. Hát ki vagyok én? Tudatosítottam a bennem feszülő erőt. Ha rámutattam volna valakire, hogy lincseljék meg, sokan talán még hallgattak is volna rám.

Egy politikussal ugyanez nem történhet meg?

Politikai színtéren több a szereplő, és nem sötétben ülnek egymás mellett. A szöveget sem olyanok írták, akik tudnák, hogyan kell az érzelmekre hatni. A drámaírók ezt jól kigyakorolták. Vagy a forgatókönyvírók. Ők számolnak azzal, hogy érzelmileg befolyásolni tudják a nézőket. A politikai életben ez nem így van.

Mennyire tudta hasznosítani ezt a bizonyos manipulációs tehetségét azokban a körökben, amelyekben 1990 óta tevékenykedik?

Évekig diplomáciai síkon dolgoztam, ahol nem lehet manipulálni az embereket. Az nem fizetődne ki. Ott nem lehet megjátszani semmit. Nem kellett mindent elmondanom, amiről tudomást szereztem. Épp ellenkezőleg. Vissza kellett fogni magamat. A színészet és a politikai élet között volt tíz évem, amikor diplomataként dolgoztam. Azután léptem politikai színtérre. El kellett engednem a rideg megfigyelést, a folyamatos vizsgálatát annak, hogy mit mondok ki, és miről kell hallgatnom. Normális, vidám nőre válthattam, aki közölhette a véleményét. Egy évembe telt, míg ebbe beletanultam. A diplomata nem politikus, hanem kinevezett hivatalnok.

De hatással lehet a politikusokra?

Ha meghallgatják. A diplomaták a legjobban értesült emberek. Ők nagyon jól tudják, mit kellene tenniük a politikusoknak, például a másik országhoz fűződő kapcsolatok terén. A politikusok döntése viszont nem a diplomaták felelőssége.

Nézve az Emília című filmet, az is átfutott az agyamon, hogy a nővére sokkal gazdagabb pályát tudhat maga mögött, mint például francia kolléganője, Catherine Deneuve, aki színpadon nem játszott. Nem tartja igazságtalannak a sorstól, hogy…

… hogy nem lettünk világsztárok? Ez nem rajtunk múlott. Kelet-Európa erre senkinek nem adott lehetőséget. Van egy idevágó tapasztalatom. A Sophie választása címszerepére én is esélyes voltam. Meryl Streep, aki megkapta a szerepet, ír is erről a könyvében. William Styron, a regény írója nagyon szerette volna, ha én játszom a szerepet. Meryl Streep tudott erről. Utánanézett, hogy én már akkor jóval több filmben szerepeltem, mint ő, és ebből kifolyólag sokkal tapasztaltabb vagyok. Azt is tudta, hogy színházban is játszom. De a kinti stúdiónak sztárra volt szüksége, ő pedig már túl volt a Kramer kontra Kramer és A francia hadnagy szeretője című filmek sikerén. Ezen múlott minden. A mi szerencsénk viszont az, hogy egy kelet-európai színész abszolút normális életet élhet.

Az elmúlt harminchárom évben egyetlen olyan filmes ajánlatot sem kapott, amely megingatta volna abbéli döntésében, hogy vége, befejezte?

A csehek többször is hívtak. De már nem akarok filmezni. Elég volt. Ľubica Čekovská viszont megkeresett egy tetszetős ajánlattal, amit el is fogadtam. Júniusban Brünnben az Orlando című opera utolsó felvonásában prózai szerepben, angol királynőként láthat majd a közönség. Szívesen megyek. Angolul beszélek majd a színpadon. Ľubica rendkívüli tehetségű zeneszerző. Nem volt erőm elutasítani őt.

Erdman Az öngyilkos című darabjában, 1990-ben búcsúzott el a Nemzeti Színház közönségétől. Nehéz szívvel jött le a színpadról?

Egyáltalán. Semmiféle szomorúságot nem éreztem. Színészileg elég nehéz darab volt. Az előadásra összpontosítottam. A végén ott álltam hálóingben. Amikor a nézőtéren felgyulladt a fény, akkor láttam meg az osztrák külügyminisztert, ahogy közeledik felém egy hatalmas csokorral. A kollégáival jött megnézni Ausztria csehszlovák nagykövet asszonyát, aki épp befejezte színészi pályafutását. Áprilisban kezdtem Bécsben, ez az előadás pedig az évad végén, júniusban volt. Fotó bizonyítja: kócosan, ziláltan álltam a színpadon, velem szemben pedig az osztrák miniszter virágokkal a kezében. Nem tudtam róla, hogy ő is ott lesz az utolsó előadásomon. De így volt jó.

Első színpadi szerepét a legendás hírű Színház a korzón előadásában kapta, még a hetvenes évek legelején. Édesanyja is ott volt a bemutatón. „Otthon kérdeztem tőle, milyen voltam? Azt mondta, tetszett a szoknyád. Nem dicsérgetett, nem engedte, hogy elszálljak magamtól. Soha nem olvadoztak tőlem az apámmal.”

A szerző a Vasárnap munkatársa