A Duna Menti Múzeum Baráti Körének rendszeres előadássorozatának volt a legutóbbi vendége Csikány Tamás, aki nem más, mint a hadművészet felől igyekezett megközelíteni a komáromi erősség történetét. De mit is jelent ez a fogalom? „Mi katonák úgy szoktuk ezt magunknak lefordítani, hogy miként lehet a lehető legnagyobb sikert elérni a legkisebb veszteség árán“ – foglalta össze a kifejezés lényegét. Ám ez mégis hogyan vonatkozhat arra az 1809-es háborúra, amelyben a Habsburg Birodalom vereséget szenvedett a Napóleon vezette franciáktól?

Az előzmények

Csikány takarékos és tömör módon végigtekintette, hogy 1541 után mintegy két és fél évszázadon keresztül hogyan erősödött, vagy éppen gyengült a komáromi erőd szerepe. Mindezek közül, ami a katonai tervezést illeti, talán az 1540-es évek felismerése a legfontosabb: hogy ezen a helyen meg lehet állítani az ellenséget. Ez annak ellenére volt így, hogy a török hódoltság felszámolása után gyakorlatilag „az ország közepén maradván” nem sok mindent tudott vele kezdeni a bécsi udvar. Ilyen téren a 18. században jobb híján és leginkább raktározásra és kisebb helyőrség állomásoztatására használták, ám a francia forradalom által elindított mélyreható katonai, politikai és társadalmi változások Komáromba is korszakváltást hoztak. Ennek nyomán a várak leginkább arra voltak jók, hogy a mellette elhaladó ellenség utánpótlási vonalára súlyos veszélyt jelentsenek a benne állomásozó erők – mint például 1848-49-ben, amikor az osztrákoknak nem hagytak nyugtot a komáromi honvédek.

Erődépítési koncepció

1807-re, a napóleoni háborúk hatására kezd el magvalósulni az a Habsburg védelmi koncepció, amely szerint a szokásossá vált mozgóháborúkban Dunánál meg lehet állítani a keletről és a nyugatról támadó ellenségeket is. Ebben a tekintetben pedig

 „Komárom az igazi”.

Csikány Tamás nagyon sokáig kereste a bécsi hadtörténeti levéltárban (Kriegsarchiv) azt az uralkodói parancsot, amelyben I. Ferenc elrendeli Komárom átalakítását. Végül egy olyan, parancsként is felfogható 1808-as áprilisi uralkodói levelet talált, amely ezt gyakorlatilag tartalmazza. „Ez a levél egyértelművé teszi, hogy Komárom lesz a császárság legfontosabb hadászati pontja” – mondta.

A tervezés Thiery de Vaux táborszernagy nevéhez fűződött. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy az Öreg- és az Újvár befogadóképessége nem elegendő az akkoriban szokványos 150-200 ezer fős tábori hadsereg és legalább 8-10 ezer ló befogadásához. Mindehhez már erődrendszer kellett, vagyis egy központi vár köré szerveződő „erődöv“. Ezek kis erődökből állnak, amelyek egymástól a tüzérségi eszközök lőtávolának megfelelő távolságban vannak, ami a központi vár számára heteket, hónapokat a felkészülésre. Békeidőben a tüzérségi eszközök például a raktárakban pihennek. 

„Ezek borzasztóan drágák. Egy 24 fontos ágyút úgy kezeltek, mint most egy Gripen vadászgépet. Amikor hadihelyzet van, akkor a falon építenek neki szépen egy ágyazatot, majd kivittékk, és csigákkal ráemelték” 

– mondott egy konkrét példányt Csikány.

Fontos szereplő volt még Johann Gabriel Marquis du Chasteler de Courcelles tábornok. Őt bízták meg a munkaszervezéssel, akinek több 10 ezer katonát kellett koordinálni. Csikány emlékeztetett, ő zseniális katona volt, ill. az egyetlen osztrák tábornok, akinek a fejére Napóleon vérdíjat tűzött a fejére a tiroli lázadók vezénylése miatt. A harmadik fontos alak pedig Martin Dedovich altábornagy volt, aki a szakmai irányítást végezte.

1807 végén már zajlottak építkezési munkálatok. Első lépésben az Öreg- és Újvárat kötötték össze, miközben raktárbázissá fejlesztették őket. A Vág felőli területet lezárták, s ide is komplex védművek kerültek. Mivel a hosszúra nyúlt békeidők során a polgárok a várfalakhoz közel is építkeztek, ezért (később egyre inkább elenyésző) kárpótlás mellett lebontották az érintett ingatlanokat. A partváltás elősegítendő két hídfőerődöt építettek körbezárt területtel a mai magyarországi oldalon, valamint egyet a Vág balpartján.

Az ötödik koalíciós háború

Az áprilistól októberig tartó 1809-es ötödik koalíciós háború aztán gyorsan el is hozta az új komáromi erődrendszer első éles tesztjét. Ehhez meg kellett várni a június 14-i győri csata végkifejletét, amely a Jenő alkirály vezette franciák győzelmét hozta a János főherceg alá tartozó császári csapatok és magyar nemesi felkelők felett.

Az összecsapás után a 40 ezer főt számláló francia csapatok nekifogtak az érintett dunántúli terület felprédálásához. 

„Több alkalommal támadták Komáromot is. És most jön be az, hogy mennyire előrelátó és fontos dolog volt a Duna jobb partján levő hídfő kiépítése, ugyanis a franciák nem merték igazán komolyan megtámadni. Olyan volt a tüzérségi rendszer, hogy a közelébe sem fértek. Ők távoli, hatfontos lövegekkel rendelkeztek, azzal esélyük sem volt“ 

– summázta Csikány.

Ám nemcsak a várfalak mögött álltak helyt a katonák, hiszen a János főherceg által megrágalmazott és lesajnált magyar nemesi felkelők június 16-án Ácsnál komoly veszteségeket okoztak a francia csapatoknak. 

Az osztrák hadvezetés nagyon félt attól, hogy Jenő alkirály csapatai végül partra tudnak szállni a Csallóközben is. József főherceg és nádor ezért minden dunai vízi eszközt az északi partra hozatott, nehogy hidat építsen belőle az ellenség. Ő volt az is, aki ekkor elrendelte egy a várost átkaroló földsánc építését, ami a ma is látható Nádor-vonal elődje volt.

Bármennyire is zajlott azonban Komárom megerősítése, ahol egyébként I. Ferenc és udvara is tartózkodott, a wagrami csatavesztés után igazából már csak a békekötés mikéntje volt a kérdés a Habsburgok számára. Csikány megemlítette, hogy Takáts Sándor közlése alapján ezt követően rendelték el: Komáromnak 200 ezer fős sereget is be kell tudnia fogadni. Ő maga „feltúrta“ a bécsi levéltárat, de ilyen kifejezett utasítással nem találta egy levelet sem. Később, 1810-ben viszont az uralkodó tényleg elrendelte, hogya Monarchiában a a városnak kell lennie a fő raktárbázisnak. Minekután azonban elmúlt a franciák jelentette veszély, az erődfejlesztés lendülete is alábbhagyott.

„Minden, ami 1808-ban és 1809-ben történt, hogy hadművészetileg mennyire hasznos és megalapozott volt, azt pontosan az 1848-49-es szabadságharc mutatta meg. Ferenc császárunk 1807-ben itt volt, s azt írta a kőszűzről, hogy az fityiszt mutat a támadó ellenségnek. Azóta már tudjuk, hogy ez nem így van, de ő azt írta 1807-ben, hogy látta. Valószínűleg akkor még nem gondolta, hogy 40 évvel később a magyarok fognak fityiszt mutatni itt Komáromban a császáriaknak“ 

– zárta előadását Csiknáy Tamás.