A Rákóczi-szabadságharchoz hasonlóan 1848-ban is szinte a semmiből szerveztek magyar hadsereget, ami aztán lehetővé tette az országba az év őszén betörő Jellačić horvát bánnal való szembeszállást. Milyen nehézségeket kellett áthidalni ehhez a hadvezetésnek?

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy Magyarországnak 1848 előtt nem volt önálló hadserege, hiszen a magyar katonaság a Habsburg Monarchia császári-királyi hadseregének részét képezte. Egy haderő felállításánál ráadásul nemcsak emberekre, hanem tisztikarra és anyagiakra – pénzre, felszerelésre, fegyverzetre – is szükség van. Ugyan magyar tisztek szolgáltak a császári-királyi hadseregben, de bizonytalan volt, hogy közülük kiket és hogyan lehet bevonni a honvédségbe. A másik nagy problémát a hadiipar hiánya jelentette, amit 1848–49-ben végig nem sikerült teljesen megoldani. Hazánkban csak kisipari vagy kézműves méretekben létezett fegyvergyártás, s emiatt meglehetősen nagy nehézségekbe ütközött a tömeghadsereg szervezése.

Már a márciusi tizenkét pontban kitüntetett helyet foglalt el a honvédelem: a „magyar nemzet” nemzeti őrsereget követelt, és azt, hogy „a katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar ka­tonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”. A márciusi ifjakat foglalkoztatta ennyire ez, vagy az egész országot?

A hadsereg kérdése folyamatosan foglalkoztatta a társadalmat, illetve a politizáló elitet. Egyrészt nagyon sokakat érintett, hogy – miután Magyarországon és a Monarchiában kevés laktanya működött – a katonákat folyamatosan a lakosságnál szállásolták el. Ez az állami adózás közvetett formája volt, mert az igénybe vett szolgáltatásokat soha nem fizették ki piaci áron. Másrészt hazánk szuverenitását érintette, hogy a hadsereg irányítása, vezénylete uralkodói felségjognak számított. Az ország ugyan kiállította az újoncokat és befizette a hadiadót, de nem volt beleszólása sem a hadsereg ügyeibe, sem a pénz felhasználásába, mert ezek teljes mértékben a bécsi udvar hatáskörébe tartoztak. Ezzel szorosan összefüggött az is, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi katonaságot a reformkor előtti időszakban, 1811 és 1825 között, de a reformkorban is bevetették időnként tisztújítások vagy országgyűlési választások alkalmával. Ez súlyos sérelem volt, csakúgy, mint az, hogy a magyarországi kiállítású katonák jelentős részét – legalább ötven százalékát, de lehet, hogy többet – a magyar határokon kívül állomásoztatták, nálunk pedig zömében a más tartományokból, országokból származó haderő tartózkodott.

Az áprilisi törvények mit tartalmaztak a hadsereg vonatkozásában?

Ezek a törvények nem intézkedtek a hadseregről, csupán egy általános megfogalmazást tartalmaztak arról, hogy a független felelős kormány a továbbiakban teljes jogkörrel intézkedhet minden olyan ügyben, ami a korábbi magyar kormányszékekhez tartozott, vagy azokhoz kellett volna tartoznia. A hadseregnek nem volt önálló kormányszéke Magyarországon, mert közvetlenül az Udvari Haditanács irányította a főhadparancsnokságokon keresztül, amelyek azonban nem képezték részét a hazai államigazgatásnak. Ebből kifolyólag Bécsben úgy értelmezték ezt a passzust, hogy a hadsereget továbbra is az uralkodó, illetve a központi hatóságok fogják irányítani. A magyar fél ezzel szemben amellett érvelt: lehet, hogy eddig így volt, de nem így kellett volna lennie, és ezen az alapon rendelkezni szeretett volna az országban állomásozó hadsereggel. A Batthyány-kormány az ilyen jellegű kérdésekben kevés sikert tudott elérni, de az egyik éppen az volt, hogy V. Ferdinánd 1848. május 7-én, illetve június 10-én a Magyarországon, illetve Erdélyben állomásozó császári katonaságot a magyar kormány alá rendelte.

Mindennek nagy jelentősége lett az 1848. őszi szakítás idején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az áprilisi törvények csak fegyveres erővel védhetők meg. Egy ilyen eshetőségre való felkészülés, egyfajta előrelátás is megnyilvánult a magyar törekvésekben?

Magyar részről nem számítottak arra, hogy a birodalom két fele között fegyveres összecsapás bontakozik ki. Ugyanakkor a honvédség felállításának meghirdetésekor már látható volt, hogy a horvátokkal nagy baj lehet, mert Josip Jellačić horvát bán nyilvánvalóvá tette, nem kíván együttműködni a magyar kormánnyal. Emellett egyre veszélyesebb színezetet öltött a Délvidéken a szerb nemzeti mozgalom is: a karlócai nemzeti gyűlés határozatot hozott az önálló szerb vajdaság létrehozásáról, és sor került a szociális elégedetlenség első erőszakos kitörésére is Nagykikindán. Ezek miatt világos volt, hogy szükség lesz olyan fegyveres erőre, amely kizárólag a magyar kormánynak engedelmeskedik. A kormány tehát részben előrelátó volt, részben szuverenitása biztosítására törekedett, de arra ekkor szerintem senki sem gondolt, hogy Magyarország és Ausztria egymás torkának fog esni, először közvetett módon 1848 szeptemberében a Jellačić-féle invázióval, majd októberétől közvetlenül is.

A magyar honvédek kiképzése könnyen ment? Nyilván olyan emberek tömegéről volt szó, akik életükben először fogtak fegyvert.

Az 1848 tavaszán fölállított honvédség még csak tíz zászlóaljat, nagyjából tíz-tizenkétezer embert jelentett, ami viszonylag könnyen kezelhető létszám volt. Számukra például – ha nem is teljes egészében belső forrásból – a fegyverellátást viszonylag jó színvonalon lehetett biztosítani, a ruházatukat pedig az országban lévő katonai raktárakban található posztókészletek felhasználásával oldották meg. Emellett a honvédség tisztikarát jelentős részben a császári-királyi hadsereg volt vagy tényleges állományú tisztjeiből tudták kiállítani, akik szakértelmük révén képesek voltak kézben tartani az állományt. És volt még egy nagyon nagy előny: ez a tíz honvédzászlóalj önkéntesekből állt, akik között magas volt az értelmiségiek aránya. Ők szellemi színvonaluk révén viszonylag hamar el tudták sajátítani a katonai mesterség alapvető fogásait, sőt néhány hónapon belül alkalmassá váltak arra, hogy kiképző altisztként tevékenykedjenek. Amikor 1848 szeptemberében tömeghadsereggé vált a honvédsereg, az alsóbb tiszti rendfokozatokban már rendszeresen neveztek ki olyanokat, akik az első zászlóaljakban közkatonaként vagy altisztként kezdték a szolgálatukat.

A magyar kormány mikortól volt tisztában azzal, hogy a fegyveres összecsapás előbb-utóbb bekövetkezik a horvát féllel?

A Délvidéken 1848. május végétől már puskaporos volt helyzet, és június közepétől nyíltan kitört a szerb lázadás, de valahogy mindenki azt gondolta, hogy regionális konfliktusról van szó, ami jó szervezőkészséggel és az erők megfelelő mozgósításával rendezhető. A horvátokkal kapcsolatban szintén nagyjából júniustól látszott, hogy nem valószínű a békés megegyezés, bár a magyar kormány folyamatosan törekedett rá. Augusztus közepére aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem is napok, de hetek kérdése a fegyveres invázió bekövetkezte. Akkorra ugyanis Jellačić, aki korábban megígérte, hogy visszavonja csapatait a Dráva vonaláról, ezt nemhogy nem tette meg, hanem folyamatosan újabb erősítéseket irányított oda. Ezenkívül akkor már lehetett tudni, hogy Észak-Itáliában a császári csapatok számára kedvező fegyverszünettel ért véget a Szárd–Piemonti Királysággal szembeni háború, így eldőlt, Ausztria nem kényszerül kétfrontos harcra. Látszott az is, hogy Jellačićot direkt és indirekt módon Bécs is támogatja.

Milyen állapotban lévő és milyen nagyságú magyar hadsereg várta az ellenséget 1848 őszén?

A magyar kormány 1848 júniusától folyamatosan állomásoztatott csapatokat a Dráva vonalán, de jelentős részük belső rendfenntartásra talán igen, de tényleges katonai feladatok ellátására nem alkalmas nemzetőr volt. A Dráva-vonal legmagasabb létszáma harminc-harmincötezer fő körül lehetett, 1848 szeptemberében pedig húsz-huszonötezer fő körül járhatott. Pontosabb adatot azért nem tudunk mondani, mert a nemzetőröket rendszeresen váltották, és éppen egy ilyen váltási időszak közepén indította támadását Jellačić. A tényleges harci cselekményekben alkalmazható reguláris katonák létszáma nem nagyon haladta meg az ötezer főt, miközben a horvátok negyvenhat-negyvennyolcezer emberrel törtek be az országba.

Pákozdtól Schwechatig című könyvében Jellačićról mint tehetségtelen hadvezérről ír. Milyen hibákat követett el?

Jellačić csaknem tízszeres erőfölényben lévő hadsereggel lépte át a Drávát. Az ő katonái sem voltak minden esetben első vonalbeliek, sőt sok másod-, harmadvonalbeli, rosszul felfegyverzett, rosszul kiképzett zászlóaljjal érkezett, de többségük mégiscsak a katonai határőrvidéken nevelkedett, azaz jóval több fogalma volt a fegyverforgatás mesterségéről, mint a magyar oldalon állomásozó nemzetőröknek. Ezeket az előnyöket azonban nem tudta kihasználni, pedig ha kicsit határozottabban nyomul előre, megakadályozhatta volna a magyar ellenállás megszerveződését. Igazából arra várt, hogy Bécsből egyértelmű, írásos felhatalmazást kapjon a Magyarország elleni invázióra. Pákozdnál pedig még azt is képtelen volt elérni, hogy az egész horvát hadsereg időben odaérjen a csatatérre.

Jellačić hibáinak tudható be a pákozdi győzelem, vagy a magyar hadsereg érdemének tekinthető?

Nem lehet eléggé dicsérni Batthyány Lajos miniszterelnök szervezőmunkáját, aki elérte, hogy a hadsereg létszáma akkorra nagyjából a háromszorosára növekedjen. Pákozdnál majdnem tizennyolcezer ember állt fel a horvátokkal szemben, sőt a magyar sereg tüzérségben még erősebb is volt a horvátoknál, akik főleg a határőrvidék kis űrméretű, kis hatótávolságú lövegeit hozták magukkal. A magyar oldalon jórészt szabályos távoli, hatfontos lövegek voltak használatban. A magyar tüzérek emellett sokkal jobban kiképzettek voltak, és a magyar sereg harci készségben, elszántságban, elkötelezettségben is messze fölötte állt a horvátoknak. A hadvezetés tudta, hogy támadó harcban nem nagyon győzedelmeskedhetnek, mert Jellačić továbbra is legalább két-két és félszeres túlerőben volt, de egy jól megválasztott védőállásban végül sikerült megállítani a horvátokat.

Mekkora jelentősége volt ennek a győzelemnek?

Mind politikailag, mind katonailag rendkívül nagy. Politikailag az volt a fontos, hogy a sereg hajlandó volt visszalőni, ami néhány héttel azelőtt nem tűnt egyértelműnek. Gondoljunk bele, hogy a másik oldalon is ugyanolyan császári-királyi tisztek szolgáltak, mint a magyar oldalon, és nem csak határőrei voltak Jellačićnak, ugyanis a Dunántúlon csatlakoztak hozzá császári lovasezredek is. Olyan tisztek tehát, akik korábban ugyanabba a kocsmába vagy kávéházba jártak, ugyanazokon a bálokon vettek részt, most egymás ellen vezényeltek tüzet, egymás alakulatai ellen vezettek rohamot. Ezért önmagában lényeges volt, hogy a magyar hadsereg tisztikara vállalta a fegyveres összecsapást. Katonailag pedig az volt a csata jelentősége, hogy a bán utána nem merte folytatni a további előrenyomulást, nem tudta megszállni a fővárost, tehát egyértelműen legyőzöttnek érezte magát. Először még csak Székesfehérvárra, majd Győr, Moson és Magyaróvár felé vonult vissza, az október 6-i bécsi forradalom következtében pedig kénytelen volt elhagyni az országot is.

A széles körben ismert vélemény szerint Móga János altábornagy és tisztjei hibát követtek el, amikor csak óvatosan üldözték a visszavonuló horvát sereget, és így nem aknázták ki a győzelmet. Könyvében ön ezt jóval árnyaltabban látja.

Igen, mert a magyar hadsereg hiába állította meg Pákozdnál a horvátokat, a nagyjából két-két és félszeres túlerő nem szűnt meg. Emiatt a magyar hadseregnek úgy kellett az üldözést folytatnia, hogy közben minden fontos utat fedezzen, az egyes mellékoszlopok pedig tartsák egymással a kapcsolatot, és ne távolodjanak el annyira egymástól, hogy bármelyiküket úgy érjen egy esetleges ellentámadás, hogy a többiek nem tudnak a segítségére sietni. Emiatt hajtották végre nagyon óvatosan a műveletet. Szerepet játszott ebben az a megfontolás is, hogy a dél felől Karl Roth tábornok vezetésével érkező horvát hadoszlop – amelyet október 7-én Ozoránál sikerült fegyverletételre bírni – az üldözés megindulásakor még aktív volt, így a két horvát sereg közötti kapcsolatfelvételt és esetleges egyesülésüket is meg kellett akadályozni.

Kötetében az ozorai győzelmet a pákozdinál is nagyobb teljesítménynek tartja. Miért?

Pusztán a katonai eredmény szempontjából az ozorai kiütéses győzelem volt. Kilencezer főnyi ellenséges sereget sikerült két ütemben kikapcsolni, rákényszerítve őket a fegyverletételre és a teljes kapitulációra. Ha csak a számokat nézzük, ekkora győzelmet sem előtte, sem utána nem aratott a magyar hadsereg, sőt a világosi fegyverletételig a császári sem. A siker azért is nagyon fontos volt, mert olyan erők érték el, amelyek nyílt ütközetben nem feltétlenül állták volna meg a helyüket. A Kelet-Dunántúl mozgósított nemzetőrségének, népfelkelésének és az ott lévő önkéntes csapatoknak a jó manővereztetése eredményezte a győzelmet.

Könyvéből kiderül, hogy a horvát seregek több helyen fosztogattak, túlkapásokat, gyilkosságokat követtek el, és ezek inkább feltüzelték a magyarokat, mintsem megfélemlítették volna őket.

Ne felejtsük, hogy néhány hónappal a jobbágyfelszabadítás után vagyunk. A parasztok végre teljes jogú birtokosaivá váltak saját korábbi jobbágytelküknek, erre jött egy ellenséges hadsereg, amelyet Jellačić nem tudott kézben tartani, és elkezdett rabolni-dúlni. Az emiatti felháborodás a népfelkelés aktivizálódásában is nagy szerepet játszott.

Sokat tárgyalt kérdés az elveszített október 30-i schwechati csata is, amellyel kapcsolatban rendre felmerül, hogy a magyar hadvezetés hibázott, amikor csak hosszú hezitálás után, későn döntött a magyar–osztrák határ átlépéséről. Könyvében ön nem tartja teljes kudarcnak az ütközetet. Miért vélekedik így?

Amikor a magyar hadsereg elérte a határt, létszámában kisebb volt, mint Pákozdnál – csak nagyjából tizenkétezer fős –, mert Jellačić hazaküldte seregének egy részét Horvátországba, és az ő üldözésükre is kellett erőket elkülöníteni. A horvát hadsereg viszont hiába lett így kisebb, harcértéke jelentősen nőtt a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről csatlakozó császári-királyi erőkkel. Sőt, amikor Jellačić kivonult az országból, felvette a kapcsolatot a forradalmárok által Bécsből kiszorított császári helyőrséggel is, és együtt már körülbelül negyvenezren lehettek. Az ellenség tehát több mint háromszoros túlerőben volt, így támadás esetén nagyon valószínűnek látszott a súlyos vereség. És közben még tovább romlottak az esélyek, mert Kossuth Lajos ugyan tíz-tizenkétezer főnyi erősítéssel érkezett, de az Itálián kívüli császári erők fővezérévé kinevezett Alfred Windisch-Grätz herceg további harminc-harmincötezer embert mozgósított. A magyar félnek így egy hetvenötezres császári kontingensen kellett volna áttörnie. Az, hogy ennek ellenére október végén megpróbálkoztak Bécs felmentésével, erkölcsileg szép és dicsérendő cselekedet volt, de valójában nem azon kell csodálkozni, hogy elveszítették a schwechati csatát, hanem azon, hogy csak annyira, amennyire. A magyar hadsereget nem érte súlyosabb csapás, összességében sikeresen vonult vissza a Lajta innenső oldalára.

Hogyan vonná meg az 1848. őszi hadműveletek mérlegét?

Ha az országhatáron belüli eseményeket nézzük, akkor teljes magyar sikerről beszélhetünk. A horvát invázió szeptember 11-én és 21-én indult meg két ütemben, és október 17–18-ra, azaz bő egy hónap alatt a legutolsónak maradt Muraközt is sikerült felszabadítani, és teljesen kiszorítani a császári-királyi, illetve a horvát erőket a Dunántúlról. Ez óriási teljesítménynek számított, amire szeptember közepén egyik oldalon sem gondolt senki. Az alsó-ausztriai hadjárat katonailag valóban kudarcnak bizonyult, ugyanakkor az, hogy a sereg nagy részét súlyos személyi és hadianyag-veszteség nélkül sikerült visszahozni az országhatárokon belülre, szintén nem volt kis teljesítmény. Ez azt mutatta, hogy a magyar hadsereg már támadó harcban is megállta a helyét, még ha egy többszörös túlerőben lévő ellenséggel teljesen érthető módon nem is tudott győztes csatát vívni.