Losonc nemhiába szerepel kiemelkedő helyen a felvidéki magyar reformátusok hagyományában. A szülők származását illető kérdésemre Kolár Eszter először a kálvini teológiai képzés egykori dél-szlovákiai központját említi édesapja kapcsán, majd Klenócra (Klenovec) módosítja a válaszát: édesapja ugyanis erről a településről származott, amelynek köszönhetően azon református lelkészek egyike volt, akik mindkét nyelven tudtak szolgálni, magyarul és szlovákul is.

A tisztelendő úr az 1950-es évek folyamán ismerte meg leendő feleségét a magyarok és szlovákok által vegyesen lakott Abaújnádasdon. Felesége Kassán született, elődei viszont a Szepességbe vezethetőek vissza, az anyai nagyszülők Mikszáth „fekete városából”, Lőcséről és környékéről származtak.

A második világháború borzalmai és az azt követő meghurcoltatások egyik családot sem kímélték: a nagyapa túlélte a Don-kanyart, de hazatérte után bebörtönözték. A kitelepítések emléke is élénk maradt, a hétköznapok azonban haladtak tovább, amíg nem érkezett egy kérelem: a házaspár 1955 márciusában eleget tett a szádelői gyülekezet kívánságának, odaköltöztek, és Szádelőbe már magukkal vitték öt hónapos leányukat is.

„Egyebek” voltunk

Temesvári barátomat egyszer megtréfáltam. A Szádelői-völgyet ábrázoló képet mutattam neki, s feltettem a kérdést: mi látható a képen? Zsigerből rávágta, hogy ez a tordai hasadék. Amilyen robosztus és hatalmas a két természeti látványosság, a Kolár Eszter által látogatott szádelői iskola annyira volt pici iskola. „Lehettünk tízen, húszan összesen.”

A lelkész édesapa nemcsak Szádelőben, hanem Ájban és Szádudvarnokon is szolgált, illetve gyakran helyettesített Bódvavendégiben és Tornaújfaluban is. A távokat gyalog vagy a nem túl sűrű autóbuszjáratok révén győzte le, két leánya pedig hasonlóan tett, amikor az általános iskola felső tagozatába jártak, Szepsibe.

A lelkészcsaládok számára természetesen kijárt a rossz kádervélemény a szigorúan idézőjeles „népi demokratikus” Csehszlovákiában. Kolár Eszter úgy fogalmaz: ők mindig „egyebek” voltak.

Amikor arra kérem, nevezze meg a tanárt, aki Szepsiben mély benyomást tett rá, Görcsösné Takács Gizellát említi, aki üde színfolt volt a szepsi pedagógusok körében. Némettudását elsősorban neki köszönheti.

Tekintetem a kanapéval szembeni szekrényre esik, s elkezdünk könyvekről diskurálni. Tolsztoj Anna Kareninája, Victor Hugo, Thomas Mann és – ó, igen! – Szabó Magda. Utóbbihoz hozzáfűzi, hogy „Szabó Magdához meg kell egy kicsit öregedni”. Ahhoz, hogy valaki belásson a sorok mögé, és rájöjjön, hogy ez mennyire Szabó Magda, ahhoz befogadóképessé kell válni. Édesanyjának is Szabó Magdát olvasott fel az utolsó éveiben.

Kicsit előresiettünk, hiszen nem ejtettünk szót az 1968-as változásokról. Televízió ekkor még nem volt a szádelői parókián, a lelkész édesapa viszont állandó jelleggel igyekezett tájékozódni, amennyire lehetett, az újságokból és a rádióból. „Emlékszem, amikor szüleim a kubai veszélyről beszéltek. Borzasztóan féltek, hogy kitör a harmadik világháború.”

Kolár Eszter tizenhárom éves kamasz volt, amikor Csehszlovákia előtt hirtelen kinyílt a világ, majd az augusztus 21-i megszállás után fokozatosan be is zárult. Elsősorban édesapja és az ő reakciója jelent meg előtte. „Apám nagyon-nagyon felháborodott, hogy úgymond testvéri segítséget nyújtottak a magyar csapatok. Ezt rettentően nehezen élte meg.”

„Szerettem a diákokat”

A sikeres érettségi után valami új következett Eszter számára: Besztercebányára nyert felvételt közgazdasági szakra. Szádelő és Szepsi után, ahol – ekkoriban még – szinte kizárólag magyar nyelven folyt a kommunikáció, itt találkozott először tisztán szlovák nyelvű környezettel. „Hajnali háromkor indultam Kassáról Zólyomba. Majd Zólyomban átszálltam a besztercei vonatra.”

Az egyetemi emlékek nem sok kellemes élményt juttatnak Eszter eszébe. „Menekültem onnan.” Azokon a napokon, amelyeken nem kellett Besztercebányára utaznia, a sacai kórházban kezdett el dolgozni. Görcsösné Takács Gizella mellett megnevez egy újabb példaképet, a sacai dr. Sedlákot. „Soha nem volt ilyen precíz és igazságos főnököm.”

Ami a munkaügyeket illeti, az új évtized új kezdetet is jelentett 1980-ban: a kassai ipari titkárnője lett. Bár ő diákként nem volt iparista, szavaiból mégis érzékelhető az iskola egykori diákjaira jellemző összetartozás-tudat, illetve az intézmény hagyományainak tisztelete. „Nagy hírneve volt a kassai iparinak. Szerettem a diákokat is, pedig mindig kikaptam, hogy nem kell annyira barátságosnak lenni velük, szigorúbbnak kell mutatkozni, de ettől függetlenül én szerettem őket.”

Nem sokkal a rendszerváltás után bírósági gépírónő lett, onnan lépett át a kassai magyar alapiskolába és gimnáziumba, amely ma már Márai Sándor nevét viseli. Mosolyogva jegyzi meg, hogy még eladónőként is dolgozott háztartási kellékeket árusító német vállalatnál, miután az első külföldi cégek megvetették a lábukat Szlovákiában.

„Jó lenne együtt”

Eszter, a „paplány” még iskolás volt, amikor bekerült a szepsi énekkarba. Az egyik próbán a kassai Csermely Kórus későbbi vezetője, Havasi József is megjelent, és megkérdezte Esztert, hogy nincs-e kedve náluk szerepelni. A Csermelyben ismerte meg a gömöri származású Kolár Pétert, aki akkor már ezer szállal kötődött a Fábry Zoltán Ifjúsági Klubhoz, amelyet Bubenko Györggyel együtt hozott létre.

„Péterrel 1976-ban döntöttünk úgy, hogy jó lenne együtt.” Budapesti nászútjuk idején azonban nem voltak egyedül.

Hazatérésük után pár nappal Kolár Pétert egy ismeretlen, sötét alak várta a Kovács utcai épület bejárójában, s csak ennyit kérdezett: „Nem fázott meg a kedves felesége Pesten a nagy viharban?”

Igen, őket is figyelték az állam éber őrei. A magyar fővárosban valóban esett, mindketten megáztak. Kolár Péter aktivitása a megfigyelés ellenére sem lankadt, s bár a belügy „jelenléte” a Charta 77 és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága apropóján erőteljesebbé vált, Kassa új magyar kulturális eseményekkel és találkozóhelyekkel bővült.

Somoditól Somodiig

Ilyen volt az 1979-ben rendezett zenés-irodalmi előadás Bessenyei Györggyel és Pécsi Ildikóval az egykori Szakszervezetek Házában (mai, közismertebb nevén: Jumbo Centrum), s ott voltak a nemzedékek számára emlékezetes somodi táborok, amelyek sorozata 1980-ban kezdődött el. „Somodi remek lehetőség volt arra, hogy a fiatalok összejárjanak, megismerjék egymást. Péter szavaival élve: Somoditól Somodiig éltünk. Számukra azonban a somodi táborok sem a kikapcsolódást jelentették, hiszen Kolár Péter a Csemadok Kassa-környéki járási titkáraként a rendezvények lebonyolításában is kulcsszerepet vállalt. Az örökmozgó, lelkiismeretes férj gyakran szólt így a feleségének: „Kérlek, hozd be a gyerekeket, hogy lássam őket.” A gyerekek közül Kriszta 1978-ban, Éva pedig 1980-ban született. Anyjuk szerint teljesen különböző személyiségek: Kriszta kamaszként sokszor került összetűzésbe az apjával, mégis ő az, aki a leginkább hasonlít rá. Éva visszahúzódóbb, nehezen nyílik meg.

Kolár Eszter úgy jellemzi magát, hogy ő mindig „a partvonalról figyelte a dolgokat”. Férje volt a kultúraszervező, aki nemcsak előadókat hívott, hanem kellékeket szerzett be, helyszínt biztosított, költségeket rendezett. „Amikor hazajött, én mindent végighallgattam. Mindenkiről mindent tudtam. Órákat beszélgettünk. Az egészsége keményen megszenvedte a nagy diplomáciáját, azt, hogy mindenkire tekintettel volt.”

„Péter majd hegedül”

A kérdésemre, hogy Kolár Péter külön tudta-e választani egymástól a Csemadokot és a családját, Eszter felkacag, aztán elhallgat, s csöndben mondja: „Ritkán, de voltak azért olyan pillanatok is, amikor se Csemadok, se Thália nem volt. Csak mi voltunk együtt.”

Ilyen pillanatok voltak a Göncruszkán eltöltött napok, ahol a házaspár 2005-ben egy nyári lakként szolgáló házat vásárolt. Eszter viccesen jegyzi meg, hogy Péter a kapálást ráhagyta, azonban szívesen nyírt füvet. De mindketten kivették a részüket abból, hogy egy otthonos portát varázsoljanak azon az egyetlen helyen, ahol Kolár Péter valóban Kolár Péter lehetett, mert nem kellett jelen lennie semmilyen minőségben.

S hogy volt-e a férjének hobbija? „A fotó. Otthon hívta elő a képeket, a panellakás fürdőszobájában. A villanykapcsoló kívül volt. Amikor dolgozott, leragasztotta a kapcsolókat, nehogy véletlenül villanyt gyújtsunk.”

Két-három évvel ezelőtt került kezembe egy kép, amelyen a gombaszögi Országos Dal- és Táncünnepély egyik produkciója alá húzza a talpalávalót. Bálokon, táncházakon és sorolni lehetne, hol mindenhol hegedült még Kolár Péter, felesége azonban hozzáteszi, hogy Péter fájóan élte meg, amikor az illetékesek azzal intézték el egy-egy rendezvény előkészítését, hogy „nem kell zene, Péter majd úgyis hegedül.” Vivaldit és Mendelssohnt is játszott.

A közhelyek igazsága

A hegedűszó azonban elhallgatott. Eszter eladta a göncruszkai nyári lakot. Kettejük közös kassai fészkére is ez a sors várt, ahonnan a gyermekek már rég kirepültek.

Hétköznapi mondásaink között nem csupán egyszerű közhelyek vannak, hanem olyanok is, amelyek érvénye egy-egy személyes történeten keresztül kaphat mély értelmet. A „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” is ilyen jellegű. Kolár Eszter a partvonalon élt, mégis fontos szerepe volt: anyaként, nőként, társként.

A szerző a cikk megírásához felhasználta a Fórum Kisebbségkutató Intézet oral history projektje keretében készült hangfelvételt