Kedves Feri!

Rosszul látod: nem nevetek, hanem sírok.

Sose alacsonyodnék le arra a szintre, hogy valakit a nyelvtudása miatt kinevessek. Még egy kulturális minisztert sem, bár tőle azért elvárható lenne az angol alapszintű ismerete, amit ma már egy iparipark targoncásától is megkövetelnek.

Akkor sem mosolyodom el, ha miniszter asszonyunk az UNESCO Kulturális és Művészeti Oktatási Világkonferenciáján beszéd helyett értelmezhetetlen hangömlenyeket enged ki a száján; érezhetően nem érti, amit olvas, nemcsak a kiejtéssel küzd, hanem a szavak értelmével is. Bezzeg, ha Versace, Trussardi, Moschino, Dolce & Gabbana lenne a papíron! Kiejtési versenyt nyerhetne a kulturális miniszterek világtalálkozóján.

Bumfordi szlovákságáért se szoktam megjegyzéseket tenni, mert az anyanyelvi megbélyegzés esküdt ellensége vagyok. Bár ilyenkor azért erős kísértést érzek: nehezen tanultam meg szlovákul, jólesne kicsit ventilálni a sérelmeimet azzal, hogy a szlovák kultúra nagyasszonyát javítgatom.

Ugyanakkor kisebbségi öntudatom is van. Mindketten ismerjük azt az érzést, amikor a nyelvhasználatunk miatt beszólogatnak nekünk a többségiek – hol a Dunán innen, hol pedig a Dunán túlról. Már csak nem leszünk érzéketlen tahók! Ki más értse meg egy többségi ember nyelvi kínjait, ha nem egy kisebbségi?   

Szakmai indokaim is vannak. Egy nyelvtanár sose neveti el magát, ha fura dolgot hall, ahogy egy orvos se röhögi el magát a fura emberi testek láttán. Ha valami megüti a fülét, fejben rögtön dolgozni kezd: milyen gyakorlatokkal lehetne a hibát kiküszöbölni? Nevezzük foglalkozási ártalomnak.

A nemzetközi konferenciákon sem somolyog senki, pedig néha elképesztően gyatra angolsággal beszélnek csúcsfejek, miközben mindenki ezerrel igyekszik őket megérteni. Nem a hogyan a fontos, hanem a mi.

Erről van egy tanulságos sztorim. A konferencia szinkrontolmácsolással zajlott. Az ornitológus előadása előtt rosszul lett a kijelölt tolmács, a kollégája ugrott be helyette a kabinba menteni a helyzetet. Mivel madárnevekből nem volt felkészülve, a vetítőn látható kalandrapacsirtát, hosszúcsőrű cankógodát, sarkantyús sármányt kapásból úgy fordította, hogy „ez a madár”. Utána elnézést kért a résztvevőktől, akik viszont nem értették, hogy mi a baj? Egy szakembernek ugyanis nem kell lefordítani azt, ami a kisujjában van. Ha látja a madarat, felismeri, csak a körülötte való szövegelést kell értenie, azt pedig a tolmács tökéletesen megoldotta.

Šimkovičová is kérhetett volna tolmácsot, nem szokatlan kérés, sőt beleillett volna a „csak tiszta szlovák forrásból” kormányzati koncepcióba, amit állítólag képvisel. Az lett volna csak igazán lebőgés! Ékes angolsággal hallani a semmitmondását.

Azt mégse árulhatja el, hogy valójában nem is miniszterkedik, hanem a Fico-féle kultúrpolitika látványtervezője. A főnök két táborra osztja a társadalmat: a kultúra művelőire, valamint a kultúrát csak hírből ismerő tömegemberekre. Ő ez utóbbinak az ideálja, a giccsember plázacica, aki nemzeti trikolórral pántlikázza fel a virtigli, galamblelkű szlovák érdeket: nem kell a másé.

Kultúrharcot folytat a kulturáltság ellen. A kritikai gondolkodás kriminalizálásával ugyanis könnyebb kormányozni, sőt így akár uralkodni is lehet, mert a műveletlenségre örök igény van a szavazók körében. 

Emiatt sírnék? Nem, az efféle parasztvakítás számunkra nem újdonság. Miattad sírok, Ferikém, a te buzgalmadon, amivel a kritikus magyar véleményeket letorkolod. Érdekesmód leginkább a nőkét. Az egyetlen észérved pedig az, hogy irigykedünk a jó nőre, és hogy nézzünk tükörbe! 

Aha. Majd pont rá fogunk irigykedni. Amikor az SNS-es kultúrpoltika ellen való tiltakozásokba őszültünk bele. Alternatív oktatás, egynyelvű bizonyítvány… Soroljam?

A nemzetállamban élő nemzetek lehet, hogy megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy kulturális katasztrófába sodorják magukat, de egy kisebbségi közösség számára ez a vég kezdete.

A te válaszod a szlovákiai kultúrharcra: a botoxkultúra.

Az enyém pedig: „Testámentumot, szörnyűt, írni / És sírni, sírni, sírni sírni.”

Üdv, Tilda