Miközben egy koncert előtt az összehangolást füleltem, olyan ismerősség érzet ragadott magával. Hát persze! Pont, mint a suliban! Érkezett meg belém a felismerés pillanata. A rövid csengősző, ami a tanítási óra kezdetét hivatott jelezni diáknak és tanárnak egyaránt, akár a karmesteri pálca magasba lendülése, készenlétre int. Figyelj, mert kezdünk! A nagyzenekar összehangolása megtörtént, ők készen állnak. Na és a gyerekek? Félbehagyott mondatok és szendvicsek, meg nem kérdezett kérdések, el nem hangzott válaszok vagy éppen egyszerre rám zúduló kérdészuhatag, ami hangulatként fogad az osztályban. A káoszra emlékeztet. Összehangolás kell ide is, de nem az a „Tedd ide! Tedd oda! Csináld ezt! Csináld azt!”-féle. Olyan összehangolás, aminek egyszerre vagyok részese és vezetője. 

Emlékszem, amikor először ez kapcsán feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon én készen vagyok-e az aznapi tanításra. A válaszom egy azonnali NEM volt, hiszen fejemben még ott kavargott a reggeli otthoni összeszólalkozás, az első osztályos Lilike könnyei az otthon felejtett plüss mackó miatt, a délutáni értekezlet kemény programpontjai. Persze, hogy nem voltam kész német órát tartani a harmadikosoknak. Bennem ugyanolyan káosz volt, mint az osztály hangulatában. Mintha minden gyerekből lett volna bennem is: a fáradt Máté, az izgága Peti, a dobálózó Palkó, a nyávogó Zsuzsi, a kiabáló Hanna, a kíváncsiskodó Ella, a bohóckodó Kornél, a figyelemre éhes Dani, a tanulni vágyó Anna. Ott akkor a helyzetet egy rikító cetli „mentette meg”. „Visszaszerezni a belső nyugalmat és rögzíteni a csapongó figyelmet”-ezt írtam fel egy mindfulness-óra kapcsán arra a rikító cetlire, ami a táskámban lapult, és tollat keresve ezt is kihalásztam. Jó emlékeztetőként szolgált. Leültem a székre, és engedtem, hogy a most MOST legyen. Közben éreztem, ahogy a légzésem lassul, ahogy a hátam támaszkodik a széknek, ahogy a talpak érzete a talajon stabilitást és biztonságot éreztet velem. Mertem igent mondani a helyzetnek, elengedni a fejemben levő elvárást, hogy milyennek kell lennem, és a gyerekeknek milyennek kell lenniük. A gyakorlatom pár percig tartott, és utána megérkezettnek éreztem magam a tanításhoz. Ráhangolódtam az osztályra, tudtam teljes figyelmet adni a gyerekeknek, és szelíd határozottsággal megteremteni azt a légkört, amiben ők is képesek voltak rákapcsolódni egymásra és a tanulásra.

Egyszerűen hangzik, de nem volt könnyű megtenni ott azt a lépést magamért. Ha te is tanárként vagy más segítő foglalkozásban dolgozol és/ vagy anya vagy, pontosan tudod, milyen az túltolni a másokról való gondoskodást. Folyamatosan másokon van a figyelmünk, a gondoskodásunk, miközben saját magunkról teljesen megfeledkezünk, mígnem teljesen kimerülünk, kiüresedünk. Csak tesszük körbe-körbe, rutinszerűen a dolgunkat, és elhalványul a szemünkből a derű, a kíváncsiság. Kevesen beszélnek erről, de tudom, hogy tanárnő kollégáim közül sokan küzdenek folyamatos lelkiismeret-furdalással. Más gyerekével az iskolában képes kedves és türelmes lenni, otthonra azonban már csak a fáradt és türelmetlen énje marad a saját gyerekei számára. Hiszem és tapasztalom, hogy apró, tudatos változtatásokkal igenis tehetünk önmagunkért, testi es lelki jóllétünkért. Nekem ezt is a mindfulness, tudatos jelenlét, tanította meg: tanárként is, napközben is tudjak figyelni magamra IS. Tudatos szüneteket beiktatni pár percre felér egy mentális újraindítással, amitől jobban érezzük magunkat a bőrünkben, fókuszálni tudjuk a szétszóródó figyelmet, rugalmasabban kezeljük a stresszhelyzeteket és úgy bánunk magunkkal is, mintha önmagunk legjobb barátja lennénk. Szóval legközelebb, ha a csengőt hallod, adhatsz magadnak három lélegzetvételnyi szünetet, vagy a lépteidre tudatosan figyelve érkezhetsz meg az osztályba. A lényeg, hogy jelen legyél, abban, amit csinálsz. Összehangolva magaddal, hogy erre mások is ráhangolódjanak.