Mintha a tragédia a családja vérébe égett volna. Házuk felér egy állatkerttel. Az angyalarcú, sosem volt pomponleány (inkább kispályás kosaras) mélydéli mocsárban dagonyázva ereszti ki kivételes hangját, perdül lélektáncra és dob be néhány gimnasztikai elemet. Rálel a menekülőútra: az énekléstől életre kel, mint valami valóra vált Lolita-fantázia. Csakis szereplés közben válik sebezhetetlenné. Akkor érzi magát lüktetően elevennek. A színpadon előadói üzemmódba kapcsol: jelmezben van, és ott nincs ott senki, csak ő. Persze érzi és önkéntelenül is magába fogadja mások energiáit. Az édes, mégis koraérett kislány ideges pocokként szaladgál körbe-körbe. Be-bevarr egy-egy kétpontost röppályájának harsány fényeiben, aztán Sonic módjára pörög tovább. A Mickey Mouse Club televíziós show-műsor tiniszereplőivel, szociopata gyereksztárokkal együtt pipiskedik, forgolódik csini kis rucijaiban, az icipici, halálosan cukinak számító tűsarkú topogóiban.

A mélyre ható, mentális memóriát kezdetben ez a játékosság jellemezte. Elképesztő energia áradt belőle, vibrált a lelkesedéstől. Csupa tánc, játék és mese. A produkció tele van nekünk való elemekkel: csajos kikacsintásokkal, Pussycat Doll-szerű, dobd-le-a-fűződ mozdulatokkal. Különkiadásba kötött, előemésztett, utólagosan újraértelmezett önvizsgálatok ezek. Szellemidéző, spirituális szeánszok, színpadi show-k, díjesők, világhír, taposómalom. Csomó izzasztó szám, komor témák és hangulatfények. A szórakoztatóipar kiképzőbázisaival: folyamatos táncpróbákkal, ének-órákkal, színitanodával, stúdiózással, és közben persze a sulival.

Vajon a szende szűz ígérhet olyat, hogy tizenéves marad élete egész hátralevő részében? Kis tacskónkra nagy kígyók másznak. A fojtogató vallás, a nehéz vállalások, majd a végzetes válás. Masszív viharfrontok. Valóságshow-k (Britney and Kevin: Chaotic). Házi mozik laza kollekciója. Kabaréhangulatú kikacsintások. Őrült, örökös patthelyzetek, melyek körül a vérszagra gyűlő cápák köröznek. Hiénák, szennylapok lesifotósai. Esztelen médiafigyelem zúdul rá. Némely magazint szinte egyedül tartja el. A hírnév árnyoldalán szállva születik meg a divatos dáma, a pop hercegnője. Egy vérprofi díva, Amerika szívszerelme, Justin Timberlake nemezise.

Ám ahhoz, hogy mindez beteljesülhessen, Britney-nek alá kell szállnia az alvilágba. A parttalan pokolra. Saját bejáratú horrorfilmjébe, amelyben boszorkánypert folytatnak le ellene a saját emberei. A dolgozó méhkirálynőt vaddarazsak dongják körbe. Elfojtják és leszabályozzák, elszigetelik a való világtól. Élükön az édesapjával, aki kijelenti: „Én vagyok Britney Spears.” Jogilag mindenképp. Az életét egyetlen, soha véget nem érő vasárnapi bibliaiskolává változtatja, rituális kínzásnak veti alá. Elüldözi a fiúját, elveszi az autóját. A női mivoltát. Az exférje porontyait. A gondnokság (robot)gyerekké degradálja őt, felhúzható, durcás kis játék babává, amit akkor keltenek életre, amikor a családnak fejőstehénre lenne szüksége. Egy ócska, leharcolt igavonóra. Addig rúgják a koplaló, güriző, döglődő lovat, míg az kihívások elé nem állítja önmagát, hogy el- és felszabaduljon. Egy utolsó rúgással!

Eltiporják a lelkét, eltapossák benne a tüzet. Olyan sokáig működtetik robotpilóta-üzemmódban, hogy csak a benne lévő gyenge áram tartja mozgásban. Néha azonban elég egy szikra…

Britney Spears a könnyek fátylán keresztül írt odalakkal ország-világ előtt sírja el bánatát, megoszt velünk majdnem mindent. Leginkább saját magát. Felaprózza, leszeleteli, szétosztogatja. Mint Madonna, aki kisajátítja a teret, vagy Mariah Carey, aki kéri, hogy „hadd mutassa a jó oldalát!” Kitárulkozása, áldatlan állapotfelmérése érzelmesebbé teszi e szólóalbumot, ad neki egy narratívát. Rejtőzködne, de egyben azt is akarja, hogy lássák őt. A vadnyugati Madame belerázódik a műsorába: a hajába (ez a fegyvere) túr, amit aztán a szellemkezű kivitelező át-átfésül. A koreográfusa nagyon eltalálta tompa töltőtollának mozdulatait, képes volt összerakatni belőle az álomlányt. Nőt és gyereket egy személyben. A köztulajdont – valamit, amit formálhatnak, irányíthatnak, bírálhatnak vagy akár fegyverként is használhatnak. Felhatalmazza arra, hogy pontosan az legyen, aki: szórakoztatóművésznek született szexszimbólum, csalfa céda, hazug, képmutató nőstény oroszlán. Igazi sötét karakter.

Partiállatból hirtelen átvedlik apácába. Azonosulna a figurával, csak azt nem tudja, utána hogyan törjön ki belőle. Mintha egy elvarázsolt kastély üvegfolyosóján a saját tükörképével harcolna. Önmaga kiüresedett vázával. Így, negyvenen túl, identitásválságban szenvedve. Pedig csak önmagának kéne megfelelnie. Persze valódi énjének rejtélye még a javára válhat, mert senki sem ismeri őt.

Akárhogy is, könyvének zárósorait önsegítő hangoskönyvbe is diktálhatta volna: „Sokszor csak azért nem szólaltam meg, mert féltem, hogy valaki bolondnak fog tartani, de megtanultam a leckét, ha a magam kárán is. Ki kell mondanod, amit érzel, még ha meg is rémít. El kell mondanod a történetedet. Fel kell emelned a hangod.” Az énekhangot, amely a köteléke Istenhez. Megint a zene ad neki erőt, hitet és új perspektívát. Minden egyes dal, amit elénekel, újabb történetet mesél el, és új kiutat kínál a gyógyulásához. A szabadsághoz, mely bolondozást, játszadozást jelent. Azt, hogy kiélheti magát a közösségi médiában. Azt, hogy hibázhat, és tanulhat saját hibájából. Nem kell többé eladnia magát. Sem a színpadon, sem azon kívül.

Kaszás Dávid