Nem a fiatal lengyel volt az egyetlen. A tátrai áldozatok krónikájában több névtelen holttest is szerepel, amelyek tíz-tizenöt évig hevertek a hegyek csendjében. A hegyimentők több mint hetven évvel ezelőtt kezdték írni a történeteket, de olyan eseményeket is tartalmaznak, amelyek sokkal korábban történtek. Köszönet érte a TANAP egykori igazgatójának és Ivan Bohuš írónak, aki levéltárakban kereste fel az egyes eseményeket. 

Az első megnevezett szerencsétlenség, akinek a hegyek végzetévé váltak, Adam Kalstein, egy szepesbélai ügyvéd és arany kereső volt a XVII. század közepén. Halálát állítólag nem is annyira a Bujačí-hegy sötét bugyrainak, mintsem versenytársainak köszönhette, akik ezeken a helyeken mártírkodtak vele.

Száz évvel később a krónikás egy másik kincskereső esetét jegyzi fel, aki nem tért haza. Andrej Papirus, egy mateóci ácssegéd a „nagy fagyott völgyben” találta meg a végzetét, ahol a Fekete csúcsról (Čierny štít) lezuhant.

1899-ben egy tátrai idegenvezető halálát egy osztrák látogató lustasága okozta hegyeinkben. 

„A turista hibája volt, hogy túlterhelte a gyenge idegenvezetőt a csomagjaival, így az elvesztette az egyensúlyát és a mélybe zuhant” 

– áll a krónikában.

 Bár az osztrák jelentette az esetet, és a csendőröknek sikerült a sérültet élve megtalálniuk, három nappal később koponyatörés következtében meghalt.

A berlini ügyész Wehr is a hegyekben találta meg a végét, aki 1904 júliusában indult első magashegyi túrájára. Egy heves viharban eltévedt és a Malompataki-völgybe zuhant. Ami maradt belőle, azt csak harmadszorra találták meg a mentők.

„A szerencsétlen férfi botjait negyven, sapkáját pedig hetven méterrel magasabban találták meg, ahol a holttest feküdt” 

– olvasható egy korabeli beszámolóban. 

(plus7dní-pluska)