Kamaszkorom óta arról álmodozom, hogy Pozsony óvárosában lakom. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is teljesül ez az álom. Nem a stukkókkal díszített homlokzatok, nem a macskakövek geometrikus formái, nem is a titokzatos belső udvarok vonzottak igazán, hanem az a megfoghatatlan varázs, ami mindig megérintett, amikor a tekervényes macskaköves utcákat jártam.

– A múlt hangulata – magyaráztam Marcinak, aki csak felhúzta a szemöldökét, mint mindig, amikor olyat mondok, amit vagy nem ért, vagy hülyeségnek tart.

Itt kellene befejezned, gondoltam, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megosszam Marcival a varázst, aminek részese vagyok:

– Néha tűnő árnyakat látok elsuhanni, máskor patkókopogást, fiákerkerék nyikorgását sodorja felém a szél. A lélekharang messziről, egy másik világból hoz híreket.

– A privát szellemvárosod – húzta el a száját Marci.

– Nekem kedvesek ezek a kecses, légies alakok – válaszoltam.

Marci összeráncolta a homlokát, mintha valami nagyon bonyolult rejtvényt kellett volna megfejtenie, aztán megállt a Lőrinckapu utcai kedvenc kávézónknál és kijelentette, hogy erre inni kell. Egy méregerős feketét vagy egy kupica szilvapálinkát vagy mindkettőt – tette még hozzá, s választ sem várva leült az egyik üres asztalhoz. Éreztem, hogy valami nincs rendben, valami abszolút nincs rendben. Próbáltam elhessegetni a rossz érzést. Lehet, hogy csak nyugit akar, nézelődni, bambulni a járókelőkre és hallgatni. Élvezni a semmittevést. Tévedtem. A helyzet igen komoly volt, mivel nem csak dupla doppiót rendelt, de dupla szilvapálinkát is. Marci csak különleges, ritka alkalmakkor szokott vasárnap délután alkoholt inni. Kényelmetlen volt a csend, ami közénk telepedett. A pincér végre kihozta a rendelést. Egészség, emelte felém a poharát Marci, s egy nyelésre lehajtotta a fél deci szilvapálinkát, aztán teketóriázás nélkül a másikat is. Majd levette a napszemüvegét, és hosszasan nézett rám, közben erősen latolgatott valamit. Legszívesebben kámforrá váltam volna. Nagy sokára megszólalt. A hangja kimért, szinte közönyös volt: Val, ez nekem nem megy. Nincs semmi, de semmi közös bennünk. Fejezzük be.

Összeszorult a torkom, a sírás környékezett. Szólni sem tudtam, de mit is mondhattam volna? A tavalyi, konfliktusokkal teli, viharos év után ez az év teljes tűzszünetet és csendet hozott a kapcsolatunkba. Hónapok óta paralel világokban élünk. Bólintottam. Marci fellélegzett.

Nem volt mit tenni, ronggyá sírt arccal csöngettem be aznap este Jankához: Marcit akarom, a mindennapjainkat, a hangját, az illatát, az ölelését. – És a komfortzónádat, toldotta meg Janka a listámat. Janka olyan barát, akinek kisírhatja az ember a vállán a bánatát. Szeretetteljes, nagyvonalú, pragmatikus. Most sem ragad le a szemrehányásoknál. Pedig számtalanszor megmondta, hogy Marci nem az én emberem, s én nem vagyok Marci nője. Gyorsan lapozott, sőt mindent megtett azért, hogy mielőbb én is tovább tudjak lépni. Janka talált rá a Lőrinckapu utcai mesealbérletre is. Mese volt már maga az utca is, a kedvenc utcám és a ház, Istenem, csaptam össze a kezem, Paracelsus háza. A sarokház, amely a Lőrinckapu utca és az Orsolya utca sarkán áll. Két reneszánsz épület összeillesztésével jött létre, öblös ablakai keresztboltozatos szobákat rejtenek. A házat a múltban Paracelsushausnak hívták. A hagyomány szerint itt élt a híres orvos és alkimista, Paracelsus, polgári nevén Theophrastus Bombasta von Hohenheim.

Nem felejtettek le egy nullát a havi lakbér végéről? – hitetlenkedtem. Janka a fejét rázta. Másnap ott szobroztam a ház előtt az ügynökre várva. Igen jó fej volt, azt mondta, nem gond, ha a kliensnek úgy felel meg, szombaton is dolgozik. Mikor beléptem a lakás ajtaján, s megláttam a régi faragott bútorokat, a kristálycsillárt és az óarany bársony sötétítőt, mindjárt tudtam, hogy otthon vagyok. Még aznap aláírtam a szerződést, kifizettem a háromhavi foglalót, s már kulccsal a retikülömben mentem Marcihoz összepakolni. Egyik ámulatból a másikba esett, mikor közöltem vele, hogy most rögvest elköltözöm, és nem is akárhova, a Lőrinckapu utcába, Paracelsus házába.

Végigjártam az új otthonom minden zegzugát, megcsodáltam a boltíveket, a fabútorok faragásait. Amikor beteltem a sok apró csodával, gyorsan kipakoltam, hogy belakjam magam. Hiszek benne, hogy ha az ember személyes dolgai a helyükre kerülnek, szekrénybe, konyhakredencbe, előszoba fogasára, könyvespolcra, ezekkel az egyszerű, mindennapi rituálékkal bárhol a világon otthont teremthet magának. Aztán az ablak alá húztam az öblös fotelt, főztem egy kamillateát, és belemélyedtem az olvasásba. Észre sem vettem, mikor sötétedett rám. Ez a boldogság – gondoltam elalvás előtt. Vivát, új élet.

Furcsa zajokra ébredtem. Ajtónyikorgás, léptek zaja, fiókcsapkodás. Először azt hittem, csak álmodom, fejemre húztam a paplant, lehunytam a szemem. Álom, álom, édes álom, mormoltam a varázsszót, de semmi. Álom nem jött a szememre, s továbbra is hallottam a nappaliban a lépteket, a fiókcsapkodást. A szívem úgy dobogott, hogy majd kiugrott a mellkasomból. Lélegezz, biztattam magam. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés. Kis idő múlva minden elcsendesedett. Nagy nehezen tudtam csak elaludni. Reggel harangszóra ébredtem. Vasárnapi misére invitáltak a ferences templom harangjai. A sötétítő résein keresztül besütött a délelőtti nap. Óvatosan merészkedtem ki a nappaliba, ahol mindent úgy találtam, ahogy előző este hagytam. A faragott komód fiókjait is sorra átnéztem. Minden a helyén volt: pénztárca, pénz, iratok, jegyzetfüzetek, notebook, kendők, bizsuékszerek. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, csak álmodtam az egészet.

De szembesülnöm kellett a szörnyű ténnyel, hogy nem álmodtam. Az éjszaka közepén újra ajtónyikorgás, léptek zaja, fiókcsapkodás riasztott fel álmomból, s ez a következő éjszaka is megismétlődött. Nem, engem nem olyan fából faragtak, hogy az árnyékomtól is megijedek vagy szellemekben hiszek, de az előző lakó látogatását és a betörő eshetőségét törölnöm kellett a megoldások listájáról. Janka nem hitt nekem. Figyu, semmi szellem, idegi kimerülés. Megviselt a szakítás. Pihenni kell. Nem tágítottam. Addig könyörögtem neki a telefonba, hogy beadta a derekát. Rendben, ma éjszaka nálad alszom.

A széles baldachinos ágyon bőven elfértünk ketten is. Alig hunytuk le a szemünket, nyikordult az ajtó, recsegett a padló, csapkodtak a fiókok.

Megfogtam Janka kezét. Izzadt volt a tenyere.

Meg sem mertünk moccanni. Aztán, mint az előző éjszakákon, semmiből semmi, újra csend lett.

Reggel, mikor felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy bár fájó szívvel, de el akarok költözni. Janka biztatott, adjunk még ennek egy esélyt, s akcióba lépett. Felhívta Miskát, a numerológus barátnőjét. Mit segíthet ebben az ügyben egy numerológus? – hitetlenkedtem. Semmit, mondta Janka, de ismerhet valakit, aki tud megoldást.

Másnap este már hármasban borozgattunk a nappalimban. Michal szikár ötvenes. Nem vagyok szellemirtó, magyarázkodott. Léleklátó vagyok. Nem firtattam tovább a részleteket, bíztam Michalban, hogy minimum megoldja a rejtélyt, maximum kiebrudalja a csendháborítót. Történetek mesélésével mulattuk az időt. Már két óra is elmúlt, s kezdtem örülni, hogy egy léleklátó jelenléte már maga elég a szelleműzéshez, amikor csikordult az ajtó. Jankával már menekülésre fogtuk, Michal azonban intett, hogy üljünk vissza. Pattogott a padló, egész testemben libabőrös voltam, Janka ijedt szemekkel nézett rám. Aztán táncba kezdtek a komód fiókjai, kinyíltak, becsukódtak, egyre gyorsabban, egyre hangosabban csapódtak, mígnem egyszerre nyíltak, csapódtak, irdatlan zajt csapva. Aztán semmiből semmi, újra csend lett. Michal felállt és odament a komódhoz. Kivette a harmadik fiókot és szétszedte. A dupla alj közötti rekeszben egy boríték volt elrejtve. A borítékban levél: Mein liebes, geliebtes Orsolya…