Óriási várakozás előzte meg a könyvet. Első fejezete, jóval a könyv megjelenése előtt már napvilágot látott egy spanyol lapban, és a The New York Times is kellőképpen beharangozta. Márquez, a mágikus realizmus kétségkívül legnagyobb mestere az 1967-ben kiadott Száz év magánnyal a spanyol nyelvű kánon egyik legjelentősebb alkotásával lett világhírű író. Harmincöt nyelvre lefordított regénye több mint 30 millió példányban jelent meg szerte a világon.

Utolsó művéből állítólag tíz különböző változat létezik, amiből nem nehéz arra következtetni: Márquez egyikkel sem volt igazán elégedett, s mivel egészségi állapota és memóriája egyre romlott az évek során, nem is ért a regény végére. Az ő döntése volt, hogy ne jelenjen meg. „Nem jó ez a könyv. Meg kell semmisíteni” – kérte két fiát, Rodrigót és Gonzalót.

„Nem semmisítettük meg, csak félretettük abban reménykedve, hogy az idő majd eldönti, mi legyen a sorsa – írják a fiai a regény előszavában. – Csaknem tíz évvel Gabo halála után újra elolvastuk a könyvet, és felfedeztük, hogy nagyon sok értéke van. Igaz, hogy nem annyira csiszolt munka, mint a legnagyobb művei. Van benne egy-egy döccenő meg kisebb ellentmondás, de semmi sem gátol meg bennünket, hogy élvezzük Gabo művészetének legfőbb erényeit: a leleményességét, a költői nyelvet, a magával ragadó történetet, azt, hogy empátiával figyelte az embert, és szeretettel nézte a szerelmi sikereit, sőt még a kudarcait is. A szerelem valószínűleg egész művészetének a legfontosabb témája.”

Rodrigo és Gonzalo maguk is látják, mennyire jó ez a mű. Ezért döntöttek végül is úgy, hogy nevezze őket akár árulónak a világ, megszegve ki nem mondott ígéretüket, nem törődve apjuk kérésével, „az olvasók örömét minden más fölé helyezve” mégis kiadják a könyvet. És most abban reménykednek: Gabo hívei melléjük állnak, hogy lelkifurdalás nélkül élvezhessék apjuk újabb sikerét, és nem kell tartaniuk égi haragjától. Hogy bár ellene szegültek akaratának, talán megbocsát nekik.

Az eredeti kiadást gondozó Cristobal Perez szerint Márquez nagy titokban tartotta készülő kisregényét, amely „tökéletes mestermunka”, ráadásul a korábbi műveiben még sosem foglalkozott egy külön utakon járó, férjes asszony elegánsan leplezett, érzéki kalandjaival.

Sem a Száz év magány, sem a Szerelem a kolera idején, sem a Szerelemről és más démonokról mágikus varázsa nem hozható párhuzamba a Találkozunk augusztusban írói esszenciájával. Ez a Márquez nem teljesen az a Márquez, ám a zsenije ezt a könyvet is átszövi. Igaza van Pereznek. Ez is tökéletes mestermű. Letehetetlen írói opus, amelyet egy szuszra magáévá tehet az olvasó. A szenvedély, az érzékiség, a megfékezhetetlen vágy egyenes útján sodródunk a történet hősével, Ana Magdalenával, Domenico feleségével, aki minden év augusztus 16-án komppal utazik el arra a szigetre, ahol édesanyja sírja van. Háromórányi átkelés, mindig egy csokor kardvirág, mert életében azt szerette, aztán szálloda, vacsora, és jöhet, aminek jönnie kell. Ana Magdalena Bach huszonhat éve él harmonikus házasságban, néhány kalandra azonban szüksége van. És hol másutt bocsátkozhatna futó viszonyokba, mint ott, azon a szigeten, ahol teljesen szabadnak érezheti magát, hiszen senki nem ismeri. Anyja három nappal a halála előtt kérte meg a férjét, Ana Magdalena apját, hogy ezen a szigeten temesse el, ahol hatalmas a nyomor, a hőségtől szikrázik a levegő, a természet viszont lenyűgöző. A temetőben gyorsan végez Ana Magdalena, de az éjszakát a szigeten kell töltenie, mivel az első komp másnap reggel kilenckor indul vissza a városba. Addig pedig bármit megengedhet magának.

Meg is enged. Annak ellenére, hogy erős szálakkal kötődik a férjéhez. De más a kaland, az egyéjszakás kaland, és más a házasság. Más az íze mindkettőnek. Márquez könnyű futamokkal visz végig bennünket a történeten. Nincs mágia, csak valóság. Abból viszont a legszínesebb. A nyomában járunk egy hűtlen asszonynak, aki csak azután torpan meg kalandos útján, amikor a férje kezd elhidegülni tőle, pontosabban: egyre ritkábban látogatja meg az ágyában. Ennyi kell Ana Magdalenának ahhoz, hogy a lelke mélyén végül elszakadjon a szigettől, az ottani ritka éjszakákon megismert alkalmi szeretőitől, akik közül egyiket sem találta biztos férfinak. Ahhoz, hogy a városban is megtegye ugyanazt, amit a szigeten, nem érez elég bátorságot. De Márquez nem lenne Márquez, ha a történet (befejezetlen) végére nem tartogatna egy jókora meglepetést.

Írói nagyságát tehát még hetven oldalon, élete alkonyán is képes volt felragyogtatni.

A szerző a Vasárnap munkatársa