Bár a Harrison Ford főszereplésével készült Ártatlanságra ítélve a bemutatása évében, 1990-ben 221 millió dollárt termelt a mozikasszáknál – ami még most is szép teljesítménynek számítana –, mégsem tartjuk számon a korszak emlékezetes filmprodukciói között. Nem vált klasszikussá, mint a Végzetes vonzerő vagy az Elemi ösztön, pedig sok mindenben mutat hasonlóságot azokkal. E filmeket összeköti, hogy az események mozgatórugója minden esetben egy olyan nő, aki pontosan tudja, mit akar, férfiasan határozott, és nem fél akár a szexualitását is bevetni a céljai érdekében. A klasszikus femme fatale szerepkör kissé újragondolt verziói ők, akik révén aztán férfiak kerülnek bajba. Nagy bajba.

A nyolcrészes minisorozat alapjául szolgáló regényt Scott Turow írta, a könyvből pedig 34 évvel ezelőtt az azóta megboldogult Alan J. Pakula (Klute, Az elnök emberei) rendezett kellemes filmet. Pakula filmjében még Harrison Ford játszotta a feltörekvő ügyészt, Rusty Sabichot, David E. Kelley minisorozatában pedig Jake Gyllenhaalnak jutott a szerep. Utóbbi érezhetően nagyobb amplitúdóval játszik: időnként már-már tehetetlen, szenvedő lúzernek látszik, amiből aztán pillanatok alatt tud váltani erőszakoskodó és fenyegető figurává. A történetben Sabich megkapja a feladatot, hogy derítse fel egykori beosztottja, Carolyn Polhemus meggyilkolásának ügyét. A dolog pikantériája, hogy Polhemus egy darabig Sabich szeretője volt, a férfi pedig az eltitkolt kapcsolat miatt a nyomozás vezetőjéből villámgyorsan az ügy fő gyanúsítottjává válik.

Amit a film megoldott bő két órában, arra a sorozat nagyjából nyolcszor negyven percet áldoz. Ez egyértelműen jót tesz a feleség szálának és a családi konfliktusok kibontakozásának, csak szegény Carolyn Polhemust (akit egyébként A világ legrosszabb emberében felfedezett Renate Reinsve alakít) nem sikerül háromdimenzióssá tenni. A flashback-szerkezet túl kevés ehhez. Az Ártatlanságra ítélvében a Hatalmas kis hazugságoknak és a Szerelem és halálnak köszönhetően ismert David E. Kelley megint hazai terepen mozog. Van benne tárgyalótermi dráma, a főhősök a felsőbb körökben mozognak, a középpontban egy rejtélyes gyilkossági ügy áll, összemosódik a szakma és a magánélet, és mindenki teli van titkokkal.

A showrunner ügyesen, rutinosan mozgatja a szálakat, bár tény, hogy megőrzi azt a védjegyét is, hogy nem akar túl mélyre ásni. Kissé hatásvadász, de ügyes abban, amit csinál. Látszik, hogy évtizedek gyakorlata van mögötte. Viszont az is látszik, hogy már képtelen a megújulásra.

Az Apple TV+ kínálatában látható Ártatlanságra ítélve gyakorlatilag összes eleme ismerős nemcsak a 80-as és 90-es évek thrillereiből, hanem David E. Kelley korábbi sorozataiból is, de ettől még a végeredmény kétségtelenül szórakoztató.