A vártnál egy órával később kezdődött a kórházi sajtótájékoztató, de már teljesen más témában. Az éjszakai zivatar idején megtelt a kórház alagsori helyisége csapadékkal, a víz elárasztotta a liftaknákat. Áramkiesés volt, és nem tudták szállítani a betegeket. Rendkívüli állapotot hirdettek, elhalasztották a műtéteket, és több beteget hazaengedtek. Még visszhangzik bennem a kórház igazgatójának az utolsó mondata: sürgős esetben a környékbeli kórházak fogadják a betegeket.

Az utasok, akik ezen a napon délután felszálltak az érsekújvári helyközi járatra, hogy hazajussanak Szemere és Komáromcsehi irányába, a megszokott hétköznapi hazaútjukra indultak. A Prága és Budapest közti nemzetközi vonaton utazók sem sejthették, hogy néhány órán belül egy iszonyatos baleset helyszínén találják magukat.

A némileg kaotikussá vált nap végén zártam volna le a gépet, amikor kiderült, hogy indulni kell. A helyszínre tartva elzúgott felettünk a helikopter, amellyel az autóbusz 53 éves koltai sofőrjét szállították súlyos sérülésekkel a nyitrai kórházba. Mellettünk szirénázva mentőautók kértek szabad utat Léva és Komárom irányába. Szakadni kezdett az eső, mintegy kétszáz utast szállítottak le a vonatról, a baleset során segédkezők igyekeztek mindenkit a pótlóbuszok felé irányítani. Végtelenül kimerült mentősök és tűzoltók a síneknél, néhány lépéssel arrébb a kettészakított autóbusz roncsai, szanaszét heverő tárgyak.

Ilyenkor megremeg az újságíró kezében a fényképezőgép. Egy mellettünk elhaladó férfi nyugtalanul kiabál, még mindig nem sikerült megtalálniuk az egyik utast. Az aznapi döbbenetet másnap több szemtanú vallomása töri meg, egy apa és fia a sínek előtti kocsisorban ragadva kétségbeesetten kiabálni kezd látván az iszonyú csattanást. Lassan kirajzolódik a kép, mely települések érintettek a tragédiában.

Amikor Szemere polgármesterével beszélek, éppen frissen értesült arról, hogy falujuk hat lakosa elhunyt. A legfiatalabb alig múlt húszéves, a legidősebb is csak 64 éves, az asszony nemrég költözött a községbe, hogy itt élje le békés, nyugdíjas éveit. Szemere gyászol, elmarad a tervezett nyárköszöntő. Ez a nyár a gyászé. A községháza előtt mécsesek égnek.

A helyiekkel beszélgetek, akik jól ismerték az édesanyát, aki a fiával élt közös háztartásban. Mindketten az autóbuszon utaztak. Megáll egy autó az emlékezés helyén, kiszáll belőle egy hatvanas éveiben járó férfi , és némán, görnyedten áll. Egy kis idő után felém fordul, patakzanak a könnyei. Arra kér, segítsek lefotózni az emlékhelyet a telefonjával. Most nincs számára más hely, ahol a balesetben elhunyt, még csak 44 éves fiára gondolhatna. A gyász súlya hatalmas, megoszthatatlan. Sokáig állunk így egymás mellett, minden szó silánynak, esendőnek bizonyulna. A részvétnyilvánítás nehéz, bonyolult feladat. Idestova két évtizede köt össze a hivatásom azzal az édesapával, aki tudta, hogy a fia ezzel az autóbusszal indult haza.