Kovi elment… kaptam szombat délben az üzenetet egy közös ismerősünktől és egy percig nem is tudtam felfogni, hogy kiről van szó. Hiszen Kovács Laci olyan erősen része volt sokunk életének, hogy bár tudtam, mivel kellett megküzdenie, el sem akartam hinni, hogy ő is kilépett ebből a világból. 

Az első hírek a történészt, nyelvészt, tankönyvírót, iskolaigazgatót, SZMPSZ alapítót búcsúztatták, ám Laci lényegében egyszerűen csak tanár volt. persze nem akármilyen, hanem amolyan csupa nagybetűs TANÁR, aki bár ő ezt magáról sohasem mondta, sőt ki is nevette azokat, akik ilyen patetikusan beszélnek a pedagógusok szerepéről, a sokszor megverselt lámpás szerepét töltötte be a szűkebb és tágabb közösségében. Mert ő minden megmozdulásával tanított. Előadásai, tankönyvei, ismeretterjesztő kiadványai és elsősorban emberi magatartása által. Csillogott a szeme, amikor magyarázhatott és csillogott azoknak a szeme is, akik hallgatták őt. Tanárként tisztelték és nevezték akkor amikor a Zoboralján élt és akkor is, amikor a somorjai gimnáziumban tanított. A nyitrai egyetemen is tanított, de igazán arra volt büszke, hogy a gímesi vagy koloni falusi parasztember a tudásával, magatartásával tiszteletet érdemlő tanárt látta benne és ekként is viszonyult hozzá.

Nekem, hála istennek, megadatott, hogy életem egy-egy szakaszában sok időt tölthettem vele és sokat tanulhattam tőle. Együtt alapítottuk a Történelemtanárok Társulását, együtt vezettük éveken át a selmecbányai nyári történelmi-honismereti tábort. Láthattam és tapasztalhattam, hogy Laci sohasem volt a formaságok és konvenciók embere, és mindig meg tudta őrizni személyiségének autonómiáját. Iskolaigazgatóként és parlamenti képviselőként is. Ami (mármint a politikusi) persze nem neki való szerep volt, és ő ezt tudta jól. De talán ezért, mert nem voltak semmiféle politikai vagy gazdasági ambíciói, tudott független szellem maradni a politikában is. A mindenkori hatalom (üljenek abban később akár ismerősei is) sohasem imponált neki, és sohasem félemlíttette meg őt. Számára a hatalom és az abban ülők jóízű anekdoták forrásai voltak, és aki ismerte, tudja, hogy az anekdotákból sohasem fogyott ki.

A kilencvenes évek közepétől kezdődően az alapiskolák számára három, a középiskolák számár a pedig két történelemtankönyvet írtunk együtt. Ez a tevékenység sok-sok közösen eltöltött órát jelentett, amelyek során mindig rácsodálkoztam olvasottságára és az abból származó hatalmas tudásanyagra, amelynek birtokában volt. Persze, amolyan kovácslacis volt ez is, amelybe éppúgy belefért az akadémiai nyelvészet és történelem legfontosabb munkáinak ismerete, mint az, hogy oldalakat tudott idézni Hamvas Béla Bor filozófiája című művéből vagy Rejtő Piszkos Fredjéből. És ahogyan idézett!  Úgy, ahogyan csak ő tudott.

Nélküle bajban leszünk, hiszen tovább kellene adnunk az ő történeteit, el kellene mondanunk azt, ki is volt Kovács Laci. De ehhez mi kevesek vagyunk, ehhez egy másik kovácslaci kellene. Egy másik nagybetűs TANÁR. De olyan ritkán születik.

Simon Attila