Leülnek, keresztet vetnek, összekulcsolják a kezeiket, és a maguk kis világába zárkózva imádkoznak. Morajlik a hatalmas barokk épület, fel-feltűnik egy-egy ünneplőbe öltöztetett gyerek, jönnek-mennek a szervezők. „Hallo, babicska!” – szalad egy kisfiú az előttünk ülő elegáns hölgyhöz, puszit nyom az arcára, aztán rohan tovább a többiekkel. „Babicska?” – kapja fel a fejét a padban mellette ülő. „Maguk csehek?” – kérdezi tört németséggel, és hamar kiderül, ő kora reggel Prievidzáról indult a messzi Ausztriába, hogy a kisunokát elsőáldozni láthassa. „Tudja, a vonatok nálunk kiszámíthatatlanok! Már hajnalban keltünk, nehogy lekéssük a nagy napot.” Összemosolygunk a hátuk mögött a szomszédainkkal. Értjük és át is érezzük a helyzetet. A mellettem ülő anyuka Nyitra mellett nőtt fel, hogy Bécsben cserediákként megismerje az Erdélyből származó magyar férjét. Az ő kisfiuk az Attila nevet kapta, az előttünk ülő szlovákok unokája, mint a foszlányokból kiderül, az osztrák nagymamája után Agnes lett. 

Ilyen ez a Közép-Európa! Amikor a tévé az Eurovíziót közvetíti, a Bécsben született és ott alapiskolába járó kislányaim nem a horvátoknak vagy a németeknek szurkolnak, hanem az onnan származó Maris meg Arthur országának. Luis és Alma apukájának országáról sem a földrajzórán, hanem a tízórais dobozba csomagolt ízek és a hozzájuk kapcsolódó családi mesék révén szereznek tudomást. Az elcserélt és hazahozott, nagyon édes süteményről kórusban mesélik, hogy az ilyet az örmények jeles napokkor eszik. A bocis kakaóról meg váltig állítják, hogy olyat senki más nem tud úgy elkészíteni, mint a stájer hegyekben a nagymamák! 

Ebben a forgatagban a gyerekek már nagyon korán megtapasztalják azt is, milyen érzés kívül rekedni… Például, amikor a játszótéren hirtelen körülöttük mindenki „jugóra” vált, ők meg (ahogy Varró Dani versfordításában a mesehős) állnak csak ottan kupáncsapottan, mert felelet nincsen… S megtanulják, az ilyen soha nem tart sokáig. Mert ennek a soknyelvű generációnak (legyen bármilyen is az állampolgársága) már könnyebb a hely domináns, közös nyelvén együtt tapsolósat játszani meg fogócskázni. Csak türelem kérdése, előbb-utóbb úgyis átvált, visszavált minden pajtásuk a közös nyelvre. Mint egykoron Pozsonyban.

Ezek a gyerekek fel sem kapják a fejüket, ha valakinek nem egyértelmű megválaszolnia, honnan jött. Az ilyet ők általában meg sem kérdezik egymástól. Nem szívesen magyarázzák az enyémek sem, hogy a magyar hangzású vezeték- és keresztnevük ellenére miért nem tartják otthonuknak Budapestet. Azt meg pláne nem, hogy miért nem beszélik folyékonyan vagy egyáltalán annak az országnak a nyelvét, amit mindig rá kell írni a hivatalos nyomtatványokra. „Szlovák. De miért lennék én szlovák?” – kérdezik tőlem olyan sokszor. „Miért nem lehet azt írni, hogy bécsi?” Túl kicsik ahhoz, hogy huszadik századi történelmet és kortárs világpolitikát részletezzek nekik, de magamban gyakran gondolom, hogy mennyire jogos a felvetésük.

Hiszen engem az évtizedek távolban töltése ellenére a Pátria Rádió munkatársai rendszeresen úgy konferálnak fel, hogy „a perbetei”. Az osztrák kollégáim meg elkönyvelték, hogy én vagyok „Erzsébet, die Ungarin” – a magyar. Aztán néznek nagyokat, amikor a hosszú megbeszélések közben a prágai munkatársakkal oda-odaszólunk egymásnak, számukra valami furcsa egyvelegnyelven, és a magyar meg a cseh nyelvek különbözősége ellenére valahogy (azaz csehszlovákul) olyan jól megértjük egymást. S ez benne a lényeg! Hogy útközben megtanuljuk, hogy mi ebben a soknyelvű, de nagyon is kelet-európai Bécsben ne az itt-ott ránk ragasztott, ilyen-olyan jelző alapján éljük az életünket, hanem mindig mögötte lássuk meg az embert! Azt, aki kiszakadva a gyerekkora szorító nemzetiségi mintáiból, képes jó szándékkal elfogadni a másikat. A többit meg, a magukat már bécsinek tituláló gyerekeinktől tanulva, egészen egyszerűen mellékesnek tekinthetjük.