Hát, aki így képes kajánkodni saját nyomorúságán, nem adja föl csak úgy. Merthogy sosem adta föl csak úgy. Hetvenévesen agyvérzést kapni, és további nyolc évig rendszeresen publikálni, műsort vezetni önmagában hihetetlen teljesítmény. Volt hol tanulnia. 
Amikor a hatvannyolcas eseményekért bosszút álló pártállam tisztogatásainak egyik áldozata lett, hónapokig nem talált munkát. Az Új Szó hatvanas éveinek egyik legtehetségesebb fiatal tollforgatója még egy üzemi lapban sem kapott állást, később a Csemadok irodájában lett a színjátszásért felelős szakelőadó, s még akkor is akadtak „jóakarók”, akik azt lesték és jelentették, mit csinál a Jókai Napokon. Később csak a Hétben és a rádióban dolgozó barátai segítségével szivárgott vissza lassan az újságírásba – eleinte álnéven, persze. Majd amikor a rendszerváltást követően rehabilitálták, nyoma sem volt sértődöttségnek, bosszúvágynak meg végképp nem. Munka volt. Fölvenni az ő tempóját teljesítménynek számított.
Mesterem volt. Igazi mester. Soha senkitől nem kaptam olyan támogatást, mint tőle, ott volt akkor is, amikor éppen rosszabbul mentek a dolgok. És soha senkitől nem kaptam olyan kíméletlen, de megfogadható kritikát, mint tőle. „Figyelj, kedves barátom”, így kezdte, ha valami fontosat akart mondani. Ő vitt be az első munkahelyemre, a Hét szerkesztőségébe, ő hívott az Új Szóba, vele kezdtem rádiózni. Ő mondta el, tudnom kell, honnan jövök, hová tartozom, de nyitnom kell, és el kell utasítanom a közösségembe való bezárkózást. Az olvasónak, a hallgatónak el kell hoznom a nagyvilágot. Ő sulykolta belém, hogy a zsurnalisztika mesterség. Vannak fogásai, módszerei, vannak szabályai, és van valami nehezen megfogható, mégis oly fontos: az ethosz. Mindezt másoknak is elmondta. S lett belőlük újságíró. Legalább egy időre.
Nyolcévesen lépett be először a rádióba. Hetven évet jegyzett az intézményben. Egykori mesterem az Új Szóban a főnököm lett. Majd a kollégám. Majd elődöm a Vasárnap élén. Majd újra kolléga, s végül én lettem a főnöke. Örülök, hogy megtisztelt a barátságával. 
Soha nem panaszkodott. Illetve egyszer. Megnyílt, és elmondott egy sor dolgot az életéből. „De ezt soha nem írhatod meg,” hangzott az utasítás. Megígértem, pedig fontos lenne. Történelmi adalékként. Talán majd egyszer. 
Újságíró volt. Ezt a szakmában mozgó emberek közül nem sokan mondhatják el magukról. Jó újságíró volt. Ezt még kevesebben mondhatják el magukról. Szolgálati úton láttam, ahogyan reggel, a szállóban írt. Megvolt a napi penzum. Születésnapi felköszöntést mondott le, mert az interjúalany fontosabb volt. Volt pár esztendő, amikor közéleti írásai, interjúi etalonnak számítottak. Közösségi szerepet vállalt, bábáskodott a rendszerváltás utáni pártalapításoknál, egy ideig államigazgatási alkalmazottként szolgált. Társalapítója volt a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórumnak. Életre hívója a Petőfi Emlékmű Bizottságnak. Politikai hovatartozását a publicisztikájában hiába keresnénk. A szakma előbbre való. 
A Pátria leghosszabban sugárzott műsorát jegyezte. Megkért, szóljak, ha elég. Megtisztelő, mégis hónapokig gyötört, miként mondod el a mesterednek, fejezzük be. Óvni akartam, nem engedte. Majd néhány hete arról beszélgettünk, milyen műsor pótolhatná a 970 premiert megélt Délidőt. Szomorú felmentés egy feladat alól…
Hetven évet töltött – kényszerű megszakításokkal – a médiában. Volt sikeres, volt példakép, volt félreállított és elhallgattatott. De mindvégig profi, mindvégig mester.

Miklósi Péter újságíró, riporter, műsorvezető, kritikus, jegyzetíró, szerkesztő, főszerkesztő 78 évet kapott az Úrtól. Minden baj ellenére szép 78 évet. Legyünk hálásak, hogy a kortásunk lehetett.

Lovász Attila