Az eperjesi Anka korán elvesztette édesapját. Édesanyja nem érdeklődött iránta, és elhagyta őt. Nagyszülei viselték gondját, de amikor a nagyanyja meghalt, nagyapja pedig súlyos egészségügyi problémákkal küzdött, Anka hétévesen gyermekotthonba került. Csakúgy, mint a nővére. Elválasztották őket egymástól, és azóta nem találkoztak. Egyedül maradt. Úgy tűnt, minden jóra fordul, amikor férjhez ment, és három gyönyörű gyermeke született: Kristínka (17), Paľko (14) és Peťko (9). Csakhogy a boldogság nem tartott sokáig.

A férje talált magának valaki mást, nem érdeklődik irántuk, és ő a gyerekekkel együtt egy bántalmazott nőknek fenntartott krízisközpontban kötött ki. Ott egy szobában zsúfolódtak össze, a konyhán és a fürdőszobán az intézmény többi lakójával osztoztak. Nem hagyhatta magára a kicsi gyerekeit, így nem tudott elmenni dolgozni sem. Nagyon kevés pénzből tengődtek. A helyzet akkor javult valamelyest, amikor munkát talált magának.

A központban való tartózkodásuk határideje azonban lejárt, és saját lakást kellett keresnie. „Egy ideig egy egyszobás lakásban éltünk. A gyerekek a szobában aludtak, én a konyhában. De ahogy nőttek, nagyobb lakás után kellett néznem, hogy legalább a kamasz lányomnak legyen egy kis magánélete. Ráadásul penészes is volt a lakás” – meséli az okát annak, miért keresett egy másik albérletet egy Eperjes melletti faluban.

„Havonta 700 eurót fizetek az albérletért. De megbetegedtem, munkaképtelen vagyok, csak táppénzt kapok. Még arra sincs pénzem, hogy kifizessem a gyerekek ebédjét az iskolában” – panaszkodott, hozzátéve, hogy az iskolai menza vezetőjéhez kellett fordulnia, hogy elintézze a gyerekek étkeztetését, és majd kifizeti, ha lesz rá pénze.

Tény, hogy a múlt hónapban Anka 240 euró táppénzt kapott. Az állam emellett 300 eurós tartásdíjat fizet neki a férje után, valamint 180 eurót a három gyermeke után. „Ez összességében kevesebb, mint amennyit a lakhatásra kell fizetnem” – tette hozzá kétségbeesetten. És bár tud olcsó ételeket főzni, és a gyerekek nem igényesek, az iskolába utazni kell, tandíjat kell fizetni, iskolai felszereléseket és ruhákat kell venni. „Nehéz elmagyarázni, hogy min megyek keresztül nap mint nap” – taglalta kétségbeejtő helyzetét.

Anka és gyermekei állandó lakhelye az eperjesi városi hivatalban van. Benyújtotta a kérelmét szociális bérlakásra is, és várólistán van, de fogalma sincs, mikor lesz olyan szerencsés, hogy saját tető legyen a feje felett: „Feleannyit fizetnék, és ami megmarad, az a gyerekeimnek jutna.”

Anka történetének legszomorúbb ténye, hogy édesanyja külföldön él. De ahelyett, hogy segített volna a lányának, inkább segítséget kért tőle. „Megtudtam, hogy Svájcban él. Sikerült felvennem vele a kapcsolatot. De ahelyett, hogy segítséget kaptam volna tőle, azt akarta, hogy utazzak ki hozzá és gondozzam őt. Elmondtam neki, hogy akkor hagyott magamra, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, így mostantól kezdve nincs anyám” – mesélte keserű tapasztalatait az anyjával kapcsolatban.

(pluska.sk)