Ami feltűnő, hogy a véleményformáló politika narratívája sem kezdeményezi, de igazán a választók sem forszírozzák, hogy több nő vegyen részt az aktív politikában. De mert a munka, a magánélet és a politikai szerepvállalás nem három különálló terület, csupán a társadalom kezeli azt még a parlamenti választás előtti kampányban is harmadlagosan, e témáról Szapu Marianna egyetemi docenssel és nőjogi szakértővel, a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatójával beszélgettünk.

Ön, kedves tanárnő, azért lett filozófus, mert a gondolkodásban viszonylagos szabadságot ad az embernek?

Amikor még csak az egyetemi tanulmányaim felvételi vizsgáira készültem, ezt ennyire megfoghatóan még nem tudatosítottam magamban. Ma már viszont annál világosabb számomra, hogy ez a pálya valóban viszonylagos szabadságot ad, amit nagyon nagyra becsülök.

Nézzük a valóságot! Miféle képet fest a szlovákiai társadalomról, hogy a 2020-as parlamenti választás eredményeit nézve felkarikázással egyetlen női képviselő-jelöltnek sem sikerült bejutnia a törvényhozásba. Nálunk miért nem sikerül a nők kiegyensúlyozottabb politikai képviseletének megteremtése?

Maga a tény jól követhető, és mert több oka van, kevés benne az idevezető titokzatosság. Egyrészt Szlovákiában erősen hat a nő szerepét elsősorban a háztartásban látó patriarchális társadalmi gondolkodás beágyazódottsága. Másrészt a hazai közvélemény sem tesz sokat azért, hogy megkönnyítse a nők nyilvános szerepvállalását. Mi több, a nőkkel szemben a társadalom, de a szűkebb környezetük is, gyakran alkalmaz kettős mércét, hogy elismerje a teljesítményüket. A helyzetük könnyebbé tétele helyett természetszerű követelményként elvárja tőlük a család és az egyéni karrier olajozottan működő összehangolását. Harmadrészt pedig a politika is jócskán ludas ebben, hiszen elég konkrétan ránézni a rendszerint a férfiak által összeállított képviselő-jelölti listákra. Azonnal észrevehető, hogy azok simán befutó helyein – arányaiban – mennyivel kevesebb nő szerepel. Ezért is tartom üdvösnek, hogy ezúttal létrejött egy épkézláb online kezdeményezés, a „Karikázd a nőket!”. Arra buzdítja a választókat: bátran karikázzák a szavazólapokon hátrább szorult nőket, és hagyjanak föl az eddigi sztereotip gyakorlattal.

A rendszerváltás óta formálódó hazai társadalomban ön hány olyan pártra tudott felfigyelni, amely célratörően vállalta a nők esélyegyenlőségének, egyenrangúságának problematikáját?

Hát, ha visszagondolok, egyre sem. Társadalomszociológiai szempontból Szlovákiában a nők győztesei vagy vesztesei az 1989 óta eltelt harmincnégy évnek? Ha győztesei, akkor csak annyiban, hogy ez az általában előszeretettel mellőzött téma – több női civil szervezet tevékenységének köszönhetően – mégiscsak a felszínre került és a közéleti diskurzus része lett. Amit viszont az előrehaladás érdekében az állam tett/tesz, lényegében egy nagy nulla. Így hát a nők az elmúlt három és fél évtized vesztesei is, mert korántsem javult úgy a helyzetük, ahogyan ezt egy fejlett és demokratikus országtól joggal elvárhatnánk.

A mindennapok taposómalmában holmi dupla présben élnek?

Sőt, ha a munkahelyi meg a háztartási teendőik mellett az élet többi elmulaszthatatlan gondját szintén számításba vesszük, akkor hármas szorításba kerülnek. Ez különösen a negyvenöt-ötvenes éveikben jelent hangsúlyos problémát. Hiszen a saját „természetes” napi gondjaikon kívül gyakorta még a gyerekeiket kell segíteni, de már ott vannak az időssé vált és gondoskodást igénylő, támaszt váró szülők is.

Nálunk a női egyenjogúság és egyenrangúság kérdésköre játék a társadalom komfortzónájával?

Legjobb szándékom szerint bízom abban, hogy nem. Persze, elsősorban az egyenrangúság ügyét feszegetném, mert az egyenjogúság – papíron – megvan. Mégis még messze járunk attól, hogy nálunk a társadalom valóban egyenrangú társként nézzen a nőkre. És bár bizakodó akarok maradni, de afölött a visszakozás fölött sem szabad szótlanul elsiklani, hogy ha valaki itt 20-25 évvel ezelőtt a valódi egyenrangúságról, uram bocsá’, a gender tényleges fogalmáról beszélt, hát akkoriban az nem bántotta annyira sokak fülét, mint manapság…

Humanizálja, akár harmonizálja is a politikát, ha a nők is aktívabban részt vesznek benne?

Számos vélemény szerint igen. Tanulmányok elemzik, hogy a nők élettapasztalata, más kommunikációs képessége, esetleg nagyobb empátiakészsége hozzájárulhat a politika emberiesebbé tételéhez. Ám hadd éljek egy riposzttal: a politikában rutinosan érvényesülő rengeteg férfit sem faragták egyenfából, tőlük hát miért nem várjuk el, hogy a politikát új vonással gazdagítva humanizálják azt! Miért volna ez a felismerhető különbséget hozó, egyébként jogos igény garantálása csak a nők privilégiuma? Elvégre a harmóniának meg a humánumnak nincs külön neme. Csak szerepe van az életben, így a politikában is.

A nők bevonása a magasabb szintű aktív politikába helyénvaló elvárás. De nyolcvankilenc óta látott itt erre irányuló őszinte törekvéseket?

A hazai pártok belső értékrendjében ez a dolog sohasem kapott kiemelt figyelmet. A küszöbönálló parlamenti választáson azonban indul egy progresszíven gondolkodó párt, amelyik erre a szempontra is tudatosan ügyelt, és a jelöltlistáján ez a megoszlási arány 50–50 százalékos.

De egy fecske nem csinál nyarat. Ön kereste már annak okát, hogy Szlovákiában miért tűnik már-már eretnekségnek az a nézet, hogy a pártpolitikában a nők erőteljesebb szerephez jussanak?

Nálunk ez a kérdés eleve marginalizálódik a társadalomban. Mondhatni, lapszélre kerül, és beszéljünk helyette inkább unalomig a medvékről! Ragozzuk inkább a másod- meg harmadlagos témákat, amivel indulatokat lehet gerjeszteni, felkorbácsolni az érzelmeket. Tény és való, hogy a véleményformáló körökben rengetegen tartják fölöslegesnek a nők jelenlétét a parlamenti vagy a kormányzati munkában. A hazai lakosság számottevő hányada pedig minden további nélkül azonosul is ezzel a lekezelő, téves és idejétmúlt felfogással.

Mifelénk a nők gyakran érzik úgy, hogy nem a társadalmi élet fősodrában vannak, ha az esélyegyenlőségről, az egyenrangúságról – egy kicsit – mást gondolnak, mint a szokványvélemény?

Beszédes adat, hogy a jelenlegi parlamentben a nők 21%-ban vannak képviselve, a mindenkori szlovák kormányban ennél is alacsonyabb százalékban, noha az ország lakosságának 51%-a nő. Ez azért mégiscsak szembeszökő aránytalanság. Ezért is érdemes megemlíteni, hogy az Európai Unió tagállamainak átlagát nézve a nemzeti törvényhozó testületekben a nők átlagos aránya meghaladja a 32%-ot. Szlovákia ebben a rangsorban a sereghajtók között van; Ciprus, Románia, a 13 százalékos Magyarország, illetve Málta előtt alulról az ötödik.

Tematizálódik az egyetemi oktatás szintjén ez a „háklis” problematika?

Igen, főként a fókuszcsoportos foglalkozásokon. Ezekről a kérdésekről értelemszerűen én is a fiatalokkal beszélgetek a leggyakrabban. Bizonyos fokig jó jelnek tartom, hogy a mai egyetemista korosztály – mind a fiúk, mind a lányok – befogadóan, nyitottan kezelik ezt a témát, és hibát látnak a női egyenrangúság kérdéskörének közéleti megoldatlanságában. Részben ők is, de manapság a fiatal nők általában, már sokkal kevésbé hajlandók beletörődni az itt még széles körben bejáratottnak tekintett maradi nézetvilágba.

Ez az ország egy mezei társadalom, ahol mélyen munkál ama felfogás, hogy a nőknek inkább a konyharuha meg a fakanál mellett és persze a szülőszobákban a helyük. Ez a régimódi beállítottság az önmagát egyébként modernnek tartó közép-európai országban – a szabad női identitások kialakulása helyett – miért válhat máig a meghatározó politika preferált narratívájává is?

Mert ennek a gondolkodásbeli stílusnak, úgy látszik, valóban mélységes és makacs gyökerei élnek az itteni társadalomban. Tele csupa sztereotípiával, és azok sablonos sémái régóta rátelepedtek az emberek nézetvilágára. Hogy ez érdemben megváltozhasson, ahhoz nyilván kevés volt az elmúlt harminc-harmincöt esztendő. Elég akár csak arra gondolni, hogy ebben a geopolitikai régióban, így a mai Szlovákiában is, a női választójog alig több mint százéves. Úgyhogy lehető szemlélet, hogy az ország ugyan szereti azt gondolni magáról, már egy modern társadalom, ám a valóságban nemcsak az egyenrangúság, hanem számos egyéb vonatkozásban is az izolacionalizmus, a nyílt társadalmaktól való elfordulási szándék, a vélt hagyományok felnagyítása itt mégiscsak mélyen beivódott a hazai lakosság lelkiségébe. Beépült a társadalmi élet gondolkodási rendszerébe, így persze a gyakorlatba is. Véleményem szerint Szlovákiában ebben a haladásellenes egyháznak szintén szerepe van.

Mindennek fényében találó vagy meredeken „liberális hasonlat”, hogy a konyharuhák klasszikus rácsmintázata azt is tökéletesen szimbolizálja, hogy a nők be vannak zárva a háztartásba, úgymond, a konyha-kalitkába?

Érdekes meglátás. Jó, hogy felhozta, nekem ez még nem jutott az eszembe. Társadalmi üzenetként is kitűnő hasonlat. Mert igaz ugyan, hogy manapság a nők 60-70 százaléka reálisan részt vesz a munka világában, de a gondolkodási rendszer sablonjai szerint igazi helyük, a gyermeknevelés feladatait is vállalva, a sparhelt mellett van. Ebben a (férfi)társadalom nézetei lassabban változnak, mint maga az élet.

Nőjogi szakértőként milyennek látja az emberek, az illetékes hivatalok és állami szervek hozzáállását az olyan reális problémához, mint a nők és a családon belüli erőszak?

Visszakérdezek: hány bírósági per indult és hány bírósági ítélet született ebben a kényes kérdésben? Bár az is igaz, hogy az emberek hajlamosak a tényeket elbagatellizálva vagy elhallgatva, rálegyinteni ezekre az esetekre.

Felidézve a kérdésföltevés lényegét, minthogy: konyharuha vagy mandátum; az ön számára miért csonka az az érvelés, hogy a politikában a nőknek főként a harmóniateremtés volna az elsőrendű feladatuk?

Azért, mert ez így és önmagában foghíjas argumentum. Sérti az igazságosság elvét. Ezt elsősorban a korrektség mondatja velem. Hiszen ha Szlovákia lakosságának 51%-át, tehát jó felét a nők alkotják, akkor a hivatalos döntéshozó testületekben – így például a parlamentben – legyen ehhez mérten korrekt a nemek szerinti megoszlás is. Az ilyenféle vitákban szoktam indokként felhozni azt a kedvenc hasonlatomat, hogy a nő is ember, és nem denevér.