Vélt vagy valós érdemeit nem elvitatva úgy tűnik, mintha magára erőszakolt volna egy szerepet: a kissé patetikus, érzelgősen szigorú kiképzőtiszt szerepét, aki leordítja a fiúk fejét a körletben, de a film végén könnyes szemmel nézi, ahogy a mellükre tűzik a Bíbor Szívet. Ám olykor kilóg a lóláb – a minap a védelmi miniszter azt találta írni a Facebookra, hogy normális embereket nem látott tüntetni, csak majmokat, bunyósokat, szélsőségeseket és pszichopatákat. Naď ezzel nem csak óriási politikai hibát vétett – ami ennél is rosszabb: hülyeségeket beszél.

Csak a rend kedvéért soroljuk fel az evidenciákat. Igen, gusztustalan és méltatlan volt, ami november 17-én történt az utcákon Pozsonyban. Igen, ez nem „forradalom” volt, ahogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodó, szépen lassan a történelem mocsarába elsüllyedő Robert Fico, vagy a rács mögé való Kotleba állítja. Igen, megosztott a nép – ó, micsoda meglepetés, Nobel-díjat neki, – és igen, nagy a feszültség a társadalomban. Lapozzunk.

És ne csak mi lapozzunk, hanem a politikusok is, mert ezek a diagnózisok piszok régóta ismertek, és itt az ideje kezdeni velük valamit. Amit pedig Naď (és nem mellesleg Matovič) csinál, az minden, csak nem a társadalmi válság enyhítése.

Ezzel a megnyilvánulásával megerősítette a frontvonalakat: elismerte, sőt legitimálta a Fico–Kotleba–Hrdlička mesterhármast, és az ő formálódó szerelmüket, legitimálta, hogy ebben az országban mobilizáló erő lehet néhány ostoba, egybites focihuligán meg néhány alufólia sapkás elmebeteg. Valós ellenséget kreál belőlük hatalmi pozícióból, ujjal mutogat rájuk, felcímkézi őket, és a zászlójuk alá tereli azt a sok ezer embert, saját polgártársait, akik egyébként szintén kint voltak az utcákon.

Márpedig ezek az emberek nem bűnözők, nem idióta kopaszok, és nem Fico, Kotleba és Hrdlička katonái. Ezek az emberek annak a fejetlenségnek, következetlenségnek és pániknak az áldozatai, amit a jelenlegi kormány okozott. Igen, vannak, akik azt mondják rájuk, hogy ezek az emberek hülyék, birkák, idióták. De ez pont olyan, mint amikor valaki cigánybűnözésről beszél – megbélyegzi emberek egy csoportját, ellenségként kezeli és lenézi őket anélkül, hogy odafigyelne a valódi problémára velük kapcsolatban.

Az utcára vonuló emberek többsége fél. A bizonytalanságtól, a káosztól, a munkahelye elvesztésétől. Félelmét pedig a düh mögé rejti. Ez a félelem pedig nem a koronavírustól való félelem – ideje tudatosítani, hogy ebben az országban 3 millió végrehajtás áll a bíróságokon, rengeteg ember él egyik napról a másikra, küzd sokszor felfoghatatlan problémákkal, létbizonytalansággal.

Ebben az országban az elmúlt évek kleptokráciája és felelőtlen politikusi magatartása oda vezetett, hogy az emberek óriási többsége simán feláldozná az 1989-ben kiharcolt szabadságjogait azért, hogy valamiféle nyugalomhoz és biztonsághoz jusson, akár diktatúrában. És nem, az emberek számára egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezeket a témákat pont azok akarják kisajátítani, akik okozták: egyebek mellett Robert Fico, a fasiszta Kotleba, vagy a gusztustalan kommunista rendszernek undorítóan kezet csókoló Hrdlička.

Ez a társadalom egyszerűen még nem elég érett, viszont túlságosan terhelt és kétségbeesett ahhoz, hogy olyan „mintatársadalom” legyen, mint a „bezzegországok”. Nem vagyunk „bezzegország”. Ezt végre be kell ismerni.

Az, amit most a koronavírus a felszínre mosott, évtizedes probléma, és a közbeszéd úgy kezelte, mint az elefántot a szobában, amiről nem illik beszélni, csak néha, amikor lehet belőle politikai tőkét kovácsolni. Ha ezt Naď képtelen megérteni, akkor nem alkalmas miniszternek. Ha ezt Matovič a folyamatos ellenségkeresés és két hiszti között nem képes megérteni, akkor nem való miniszterelnöknek – még akkor sem, ha az előző kormányzatok tolvaj masinériáját elkezdte végre felszámolni.

1989-ben változásért kiáltott a nép. 2018-ban, Ján Kuciak halála után úgyszintén.

2020-ban viszont nincs forradalom. Csak szomorú, dühös, feszült, illúziókat vesztett és rettegő november van.