áttam már kilencvenen túl nem egy színésznőt. De olyat, mint Galambos Erzsi, egyet sem. Szép az arca, elegáns a járása, megejtő minden gesztusa. „Nem iszom, nem dohányzom, a feketekávé sincs az étlapomon. Sokat teszek azért, hogy így nézzek ki – jelenti ki büszkén. Aztán csak úgy mellékesen hozzáteszi: – Hetvenévesen még szétrúgtam a plafont.” Képzeletem azonnal beindul. Ülünk egy hangulatos budai kávézóban, ahol még a hátsó zugot is beragyogja. Hirtelen a csilláron lógva látom őt, ahogy kacagva leng a magasban. Persze csak fél kézzel kapaszkodva. A másikkal kedélyesen integet. Végül is príma donna!
Ezt az érzéki sistergést, izzást, ami különlegessé teszi a személyiségét, örökölte valakitől, vagy egyszerűen csak úgy… – formálom a kérdést, de nem érek a végére. Belevág.

Először is… nem örököltem semmit. A színházhoz csupán annyi köze volt a családomnak, hogy az édesanyám harmincnyolc évig jegyszedő volt az Operettszínházban, az édesapám pedig az Arizónában volt portás. Eszter lányom, akinek Petrovics Emil zeneszerző az apja, csinált most egy csodálatos filmet Cziffra Györgyről, a híres zongoraművészről, de az unokám… találja ki, milyen szakra jelentkezett a gimnáziumba

Ének, zene, dráma?

Kémia-biológia. Tehát semmi. Egyébként sem az öcsém, sem a bátyám. Senki. Csak én. De már egészen pici korom óta. Állítólag az első mondatom sem az volt, hogy mama, papa, hanem hogy primadonna leszek. Amivel ugyanis megáldott engem a Jóisten, az a tehetségem. A makacsságom. Hogy nálam nincs olyan, hogy nem megy! Én ezt nem ismerem a szakmában. Mindent meg kell próbálni. Még akkor is, ha nem biztos, hogy menni fog, vagy tökéletesen sikerül. Meg kell tanulni, hogy nincs lehetetlen.
 

Háborús gyerek volt. Könnyen megtanulta?

Igen, de előtte már Lakner bácsiztam. Viszont amit a legjobban imádok, az az élet. Sokszor mondom az unokámnak, hogy akkor boldog az ember egy életen át, ha azt csinálhatja, amit szeret. Na most én azt csináltam. Este héttől tízig, fél tizenegyig a csodát éltem meg a színpadon. Megtapasztalhattam, hogy milyen érzés az, ha a közönség akkor vesz levegőt, amikor én veszek, vagy akkor nevet, amikor én akarom, hogy nevessen. Ebből talán kiderül, hogy nem is a karrier, hanem a közönség volt a legfontosabb.

Rendben! De az a tűz, amit minden alkalommal csiholnia kell magában…

…nem csiholtam. Az magától jött. Nekem nincs nyelvérzékem. Szinkronizálni sem tudok. Egész életemben két szinkronom volt. Egyik a Pinokkióban, a másik A szépség és a szörnyetegben Kannácska.

Annak viszont micsoda története van!

Arra büszke is vagyok nagyon! Azt úgy vállaltam el, azzal a feltétellel, hogy nem fognak siettetni. Hogy ha úgy érzem, rosszul sül el a mondat, akkor megengedik, hogy megismételhessem. A próbafelvétel sikerült, enyém lett a szerep. Amikor kiküldték az elkészült magyar szinkront, csodálatos köszönőlevelet kaptam a Walt Disney stúdiótól. Megdicsérték a munkámat. De a mi pályánkon, tudja, nagyon hamar el lehet csúszni.

Miben lehet megkapaszkodni?

A tehetségben és a közönség szeretetében. A közönség megbocsátja, ha egy darabban nem vagy olyan tökéletes. Vannak, akik elszállnak, vagy csalódnak a saját tehetségükben… Hány nyomorult színész van, aki alkoholista vagy drogos lett, emberi roncs. És megfigyeltem, ők sem címeres párnák közt születtek. Mindegyikük valahonnan felküzdötte magát.

Ön honnan? A mosogatásból?

Akkor ezzel kezdem. Mondták, hogy van egy új darab, új kollégával. Jaj, de jó, ki az? – kíváncsiskodtam. Nem mondjuk meg, majd az első olvasópróbán megismered. Jó! Bementem, és ki állt előttem? Jávor Pál. Akkor jött haza végleg Amerikából. Már beteg volt. Tudja, mennyit mosogattam én maga miatt? – mondtam ennek az édes, nagystílű embernek, aki a próba szünetében még a takarítónőt is meghívta kávéra. De én tényleg nem vicceltem! Gyerekkoromban úgy jártam moziba, hogy vasárnap mindig körbeszaladtam a folyosón, hogy kinél kell elmosogatni, és az így összegyűlt pénzből kettőtől négyig, négytől hatig filmeket néztem. Csak este jöttem ki a moziból. Ott láttam először Jávor Pált és Fred Astaire-t. A szünetben pedig, a mozi előcsarnokában már utánoztam is a nagyokat a filmvászonról. Próbáltam ellesni a tánclépéseiket.

Mivel keresett még pénzt akkoriban?

Pékségben is dolgoztam sokáig. Balettozni tanultam, tandíjat a saját pénzemből fizettem, mert a szüleim azt mondták, hogy erre nekünk nincs pénzünk. Örültek, hogy volt mit ennünk. Amit apám hozott haza Arizónából. De nem a tányérokról, ami megmaradt a konyhában! Nem láttunk a nyomortól, szoktam mondani, de kaviárt reggeliztünk. Nagyon meg kell becsülni azt, ami van. Meg kell tudni tartani.
 

Ezt a küllemére is érti?

Hát hogyne! Kilencvenkét éves vagyok. A közönség tudja, hogy öregszik, de azt, hogy én is öregszem, nem nagyon akarja elfogadni. Ugyanolyannak akar látni, mint régen. Azt akarja, hogy ugyanúgy táncoljak, mert akkor tud nekem tapsolni. De ez borzasztó nehéz. Itt van a Bodrogi Gyuszi, akivel tizenkét éven keresztül játszottam a Mici néni két életét. Fantasztikus partner. Őt még ma is mosolyogva nézi a közönség, mert tüneményes ember. Neki nincs epéje. Nem dolgoztam vele korábban soha mint rendezővel, csak mint partnerrel, és nem voltam a társulatában, amikor igazgató volt, de az elmúlt tizenkét év alatt megismertem őt. Tényleg nincs epéje.
 

Önnek van?

Ó, hogyne! Hetvenéves koromban jöttem rá, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt. Sok nehézség árán megtanultam. Sőt, még előbb rájöttem, hiszen az Operettszínházat ötvenévesen hagytam ott, és azután szerződtem a József Attila Színházhoz. Jött a próza, és mindent újra kellett kezdenem úgy, hogy az a kis korona, amit rátettek a fejemre az Operettszínházban, az megmaradjon. Mehettem volna más társulatba is, de a József Attila Színházban minden műfaj jelen volt. Én ott harmincnyolc éven keresztül fantasztikusan éreztem magam.
 

Külföldön hol járt először? Ezt csak azért kérdezem, mert később, már híres színésznőként a fél világot bejárta.

Erre pontosan emlékszem. Kassán. Meghívták a miskolciak Csárdáskirálynőjét. Tudtam, milyen szép a kassai színház. Olvastam róla. Kazimir Károly volt akkor Miskolcon a főrendező. Kérdeztem tőle, hogy Karcsi, hogy tudnék én eljutni a kassai színházba? Ez 1954-55 táján lehetett. El tudja képzelni, milyen kiképzéssel járt egy ilyen vendégszereplés? Elmondták, hogyan kell viselkedni Kassán. A párt! Szólt egy napon a Karcsi, hogy jöhetsz Kassára, ha beállsz a tánckarba. Én már akkor vezető szubrett voltam Miskolcon. Mondtam, hogy nagyon szívesen beállok. Kassáért mindent! És beálltam a Jaj, cicám!-ba. Ezt már a Kazimir Karcsi mondta vissza a kirobbanó sikerű előadás és a nagy ünneplés után, hogy az ottani igazgató és főrendező azzal álltak elé: „Ne értsd félre, Karcsi, isten ments, hogy beleszóljunk a színház dolgaiba, de ott középen, a karban van egy kislány, nem tudnád kiemelni? Kitűnik a többi közül!” Hát hogyne, mondta Karcsi, az a Galambos Erzsi! Vezető színésznő, csak nagyon el akart jönni Kassára.
 

És most vége? Lezárta? Befejezte?

Nekem eszembe sem jutott kimondani, hogy ma utoljára játszottam. Még mindig izgat a Csárdáskirálynőben Honthy Hanna szerepe. Ha bármelyik színház megkérne, szívesen eljátszanám. Na jó, ezt decemberben mondtam. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy nekem erre szükségem van.

De ha már Honthy Hannát említette, a neve hallatán mi jut most róla az eszébe?

A Bunburyben volt az anyám. Nem volt könnyű ember. De rám is ezt mondják. Most így, öregen rájöttem arra, hogy nem szabad a kollégákkal abszolút maximalistának lenni, mindenkitől az én munkatempómat, színházszeretetemet, odafigyelésemet elvárni. Hogy én éjjel háromkor is képes voltam próbálni. Ezzel a hivatástudattal születni kell. De akikkel én nagyon sokat játszottam, azok szerencsére mind ugyanennek a fának a gyümölcsei voltak.

My Fair Lady, West Side Story, Chicago, La Mancha lovagja, Kabaré, Lola Blau… csupa nagy falat. Egyik sem ülte meg a gyomrát?

Sztankay István mondta, hogy olyan jó a Galambos Erzsi szemébe nézni, és úgy játszani! És akkor a Gábor Miklós, Rátonyi Róbert, Darvas Iván, Haumann Péter! Csodás érzés volt ilyen hatalmasságokkal egy színpadon lenni. S azt tudja, milyen sokat forgattam?

Elég sokat.

Megmondom. 1962 óta 82 ezer kilométer filmszalag van rólam a televízióban. Nem is tudtam róla. Összeszámolták. Én vagyok a sorban a második, aki a legtöbbet tévézett.

Az igaz, hogy a Dembinszky utcában, ahol felnőtt, a földszint és a harmadik emelet között kitömött babzsákokkal az oldalán rohangált le-föl csak azért, hogy majd bírja az iramot a színpadon?

A West Side Story! Arra is úgy készültem fel, mint sportoló a nagy versenyre. Az első próbán, a nehéz Amerika című szám után nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak. Ilyen nincs! Az anyukám csinált nekem babzsákokat. Ráerősítette őket egy vastag gumiövre, és adott egy kisollót, hogy ha úgy érzem, hogy sok, vágjak le belőle. Hat zsák lógott a derekamon. A nyilvános főpróba előtt vágtam le az utolsót.

Mit tart az élet legnagyobb igazságtalanságának?

Az elmúlást. Nem vagyok kibékülve vele. Mondtam már, ugye? Az életnél nincs csodásabb műfaj. Mert akármilyen rossz, mindig lehet rajta javítani. Nem háborúról vagy földrengésről beszélek. Egyébként a háború engem olyan mértékben megviselt, hogy azóta villanyfénynél alszom.

Retteg a sötétben?

Rémálmaim vannak. Ha felébredek, rögtön tudnom kell, hol vagyok. Pedig mikor volt a világháború? Elég régen! Légoltalom idején a világtalan nagymamámmal és a kisöcsémmel mentem le a pincébe. Volt olyan éjjel, hogy négyszer is. Nyolc évig volt a bátyám hadifogoly. Mindent tudok. Én azóta nem eszem sárgaborsót, mert a nagypapa nevén minden ősszel kaptunk két zsákkal, és a légópincében hat hétig azt ettük. Jó étel, azt mondják, de azóta ránézni sem tudok. Azt is megéltem, mi az, hogy feljössz a pincéből, és már csak a ház fele áll. Marha szerencse, hogy nem az az oldal omlott le, ahol mi laktunk. No de akkor is! Pontosan tudom, min mennek keresztül az ukrán háborús menekültek. Nem megyek bele, mert duplán nem fogok tudni aludni.

Csodás pályát tudhat maga mögött. A lelke mélyén, ugye, elégedett?

Nem nagyon tudok örülni annak, ami elmúlt. Inkább annak szeretnék örülni, hogy mi van még előttem. Nagyon nehéz volt tudomásul venni a kilencvenet. Hiú vagyok borzasztóan. A kilencvenkettőn már gyorsan átlendítettem magam. De még most sem megyek ki úgy az utcára, hogy ne legyek kifestve. Soha nem tudom, kivel találkozom. És hátha jön a Placido, tudja, a Domingo, akit imádok, és azt mondja: Galambos Erzsi, te vagy a mindenem, legyél a feleségem!

Igent mondana neki?

Azonnal. A tehetség nálam égig érő betűkkel van felírva, és leborulok mindenki előtt, akit annak látok.

A Teremtővel milyen viszonyban van?

Amikor legelőször írtam neki, bocsánatot kértem tőle, hogy zavarom. Tudom, hogy rengeteg dolga van, fordultam hozzá, de ha szánna rám egy-két pillanatot fent, a menny- országban, akkor hadd kérjek valami elképesztő dolgot, amivel magának is nagy sikere lenne. Velem kezdje el az örökkévalóságot! Tisztelettel, Galambos Böske, Dembinszky utca 4. De mutatok valamit! Van egy stigma a tenyerem közepén. Egy háromszög. Ezzel születtem. Nagyon szeretném, ha hosszú életem lenne. Remélem, ez annak a jele.

Az írás a Vasárnap 2023. szeptember 19-ei számában jelent meg.