Az enyhén rossznyelvű szakmai vélekedés úgy tartja, hogy Szlovákia két legfölkapottabb univerzitása Brünnben van: a Masaryk Egyetem és a Brünni Műszaki Főiskola. Arányaiban akkora irántuk nálunk az érdeklődés. 

Bizonyos fokig országosan tényleg így igaz. Már évtizedek óta jó hírnevüket keltik a Szlovákiából ott diplomát szerzett vagy most is ott tanuló diákgenerációk. Hasonlóképpen népszerű a prágai Károly Egyetem. A felvidéki magyar diákság körében pedig – már bevált hagyományként – külön rokonszenv és érdeklődő tisztelet él a csehországi egyetemek iránt. 

A szlovákiai felsőoktatás intézményei az egyetemek világranglistájának középmezőnyében vagy inkább a futottak még között keresendők? 

Az ilyen lajstrom nyilván szép és jó dolog, de mégsem tekinthető a minőségi kritériumok egyetlen mércéjének. Mellőzi ugyanis azt az objektív követelményt, hogy minden intézmény reális fejlődéséhez elsősorban idő és kedvező körülmények kellenek. És ha ebből a szemszögből nézzük a szlovákiai kutatásfejlesztési pályázatokat, azokban az eszközfejlesztés még csak-csak megvan, de a humánerőforrás fejlesztése, sajnos, alig. Pedig itt már több évtizede kormányhatározatok sora ígéri, hogy az ország érdemben megteremti a külföldön dolgozó tehetséges szakemberek hazajövetelének feltételeit. Viszont napjainkig joggal azt kérdezem: ők egyelőre hová jöjjenek haza? Itt hol vannak azok a kutatóhelyek, ahol szakmailag igazán érvényesülni tudnak? Hol van megteremtve az a légkör, hogy ne essenek ki abból a nemzetközi szakmai vérkeringésből, amelyben ma Nyugaton eredményesen tevékenykednek? A mi kutatási központjaink ehhez mérten tudnak-e számukra tudományos életpályát garantálni? Hogy érdemes legyen hazajönniük, akár „csak” Csehországból is! Így aki az egyetemek világranglistáját böngészi és annak felső középmezőnyéről beszél, az az intenzív fejlesztés tízéves vagy még hosszabb időt igénylő távlataival számoljon, amihez rengeteg apró céltudatos lépés, pénz és kitartás kell. Két-három év alatt képtelenség igazi tudományos sikereket elérni. 

Marad hát a futottak még mezőnye? 

Lényegében igen. Persze, nálunk is működnek kiemelkedő tudományos eredményeket felmutató intézetek, de ezek száma, sikereik volumene sokkal átütőbb is lehetne. 

Miért ez a feltételes mód? 

Mert Szlovákia nem összpontosít a szűkebb kutatási témákra, vizsgálódási területekre. És nem tud olyan egyedi kutatóközpontokat sem létrehozni, ahová a világ bármely sarkából készséggel ide jönnének a szaktudósok. Nem elég merészen kijelenteni: be akarunk kerülni a világ 500 legjobb, rangos egyeteme közé. 

Nálunk inkább ama irány érvényesül, hogy az önálló Szlovákiában lett minél több egyetem, és ott legyen minél több hallgató? 

Erre az útra a politikum kényszerítette az egyetemeket. Hogy a felsőfokú végzettséggel bíró értelmiség számát tekintve mielőbb utolérjük az Európai Unió vonatkozó mutatóit. De azt már nem mondta meg senki, hogy mi lesz a következő lépés, illetve majd az állam arra épülő kívánalma. Ráadásul ebben a hamari tempóban a munkapiac is erősen deformálódott, ami különösen a baccalaureatusi tudományos fokozatot érinti. Ezért szinte ugrásszerűen elszaporodott a mesterképzés iránti igény, noha máig sem világos, hogy például a szalagmunka irányításához, felügyeletéhez miért kell másodfokú tudományos képzettség?! Átestünk a ló másik oldalára, így a túlképzettség dolgával bajlódunk. Hiszen sem a politikum, sem más szabályozó szervek részéről nincs egy megfelelő direktíva, hogy a hallgatóknak például maximum 30 százaléka mehet második szintű felsőfokú képzésre. Ha pedig valakiben ezt a százalékarányt túllépve is megvan ez az ambíció, úgy továbbléphet, de önköltségen. Vannak országok, ahol ez a szabályozás irányelvként van meghatározva.

A nyilvánosan is hozzáférhető „céhbeli” szakvéleményeket figyelve olykor úgy tűnik, hogy a nemzetközi konkurenciához viszonyítva a szlovákiai egyetemek nem eléggé rangosak, szakmailag nem eléggé nívósak. Ön cáfolja ezt? 

Nem cáfolom. Viszont azt szoktam az ilyen felvetésekre felelni, hogy én kerülöm az általánosításokat. Mert abban elvész, hogy itt is vannak jó képzési helyek, és vannak nemzetközi szinten ismert kiváló kutatók is. Igaz, nem ezek a tények és adatok alkotják a jelen helyzetre jellemző többséget. Vannak tudományterületek, ahol például a Comenius Egyetem egyik kara vagy tanszéke a legjobb nálunk, de ez még nem jelenti azt, hogy az összes tudományterületen országosan ez az egyetem a legrangosabb képzőhely. 

Mi indokolhatja, hogy a fiatalok soraiban egyre népszerűbb gondolat külföldi egyetemet választani? Persze, nem az a baj, hogy a diákság külföldön tanul, hanem sokkal inkább az, hogy távolról sem ugyanennyien tervezik majd a hazajövetelt is! 

A számok valóban ezt mutatják. Szlovákiából Csehországban tanulnak a legtöbben, több mint húszezer egyetemista. Magyarország és Németország vonatkozó adatai lényegében egy szintet mutatnak, és Ausztriában cirka 2500 szlovákiai hallgató végzi az egyetemi tanulmányait. De közgazdaságtanban vagy más tudományágakban is emelkedik a külföldi egyetemet választott szlovákiai hallgatók száma. Legyen szó például pszichológiáról vagy jogi tanulmányokról. 

Megvan ennek a növekvő érdeklődésnek a magyarázata is? 

Elsősorban talán azt a külföldi egyetemeket körülfogó mítoszt említeném, amely lassan túlnőni látszik az odavágyás jelenségének tényleges valóságtartalmán. Viszont ami biztosan szerepet játszik a külföldön végzett tanulmányok iránti érdeklődésben, az az, hogy odakint fejlettebb az egyetemi infrastruktúra, és a szakmai perspektíva is tágabb lehetőségeket kínál. Izgalmasabb tanulmányi projektekbe lehet bekapcsolódni, meg az egyetemek is máshogy kezelik a hallgatóikat. Mindemellett legalább ötvenszázalékos arányban a leérettségizett fiatalok döntésének hátterében főként azok a személyes tapasztalatok és ajánlások állnak, amiket a külföldi egyetemeket megjárt felnőttek nagy többségétől hallanak. 

Ebben csupán az a bökkenő, hogy tőlünk a külföldi egyetemeknek általában a tehetségesebb, jobb diákok vágnak neki. 

Ezért kellene itt reális víziókat kínálni a fiataloknak! Hogy majd a tanulmányaik végeztével van miért hazajönniük. Ahogyan az is igaz, hogy jobbára a rátermettebb, bátrabb diákok mennek ki, de ez önmagában még nem jelenti az ott remélt szakmai életpályájuk garanciáit. Annak sikeréért ott is keményen meg kell dolgozni. Sőt, már a legelső lépésként még állni kell a sarat egy felvételi vizsgán; nálunk viszont az egyetemek többsége már eltekint ettől a beiratkozás előtti próbatételtől. Ami persze, hosszabb távon és az oktatás minőségét nézve, akár kontraproduktív „előny” is lehet. 

Milyen nálunk a közpolitika és a társadalom bizalma az ország egyetemei iránt? Hiszen alig hallani az akadémiai közeg önigazgatásáról, etikai, értékrendi autonómiájáról, a tanszabadság lényegéről. 

Jó kérdés, mert a szlovák politikum rengeteget tett azért, hogy a hazai egyetemeknek negatív publicitása legyen. Az állam finanszírozza a felsőoktatási intézmények zömét, közben gyakran azt állítja róluk, hogy színvonal dolgában nem jók. De akkor miért tűri ezt? Különösen, ha folyton arról szól a fáma, hogy az országban túl sok az egyetem. Volt itt egyszínű kormány is, de annak sem volt bátorsága intézkedni. Elégedetlenkedik a politikum, de valami pozitívat sem képes kezdeni ezzel a meglévő egyetemi rendszerrel. Bár talán most, az új akkreditációs folyamattal elkezdődhet valami változás, mert az nagyobb szabadságot adott az egyetemeknek. Más kérdés, hogy ez meddig marad így, hiszen itt négyévente alapvető dolgokat szokás megváltoztatni… 

Naiv ügy kijelenteni, hogy a hazai egyetemek, a szakmai elmélyültség elvárásain túl, a kritikus gondolkodás biztos szigetei is?

Egészében véve nem mondhatnám rá, hogy igen. De vannak egyetemek és tanszékek, ahol ez a természetes légkör. Az igazi szigetek pedig azok a tudományos műhelyek, amelyeket a kiemelkedő tudású kutatóik, gondolkodóik nemzetközi kapcsolatai és tapasztalati tőkéje révén a legmagasabb nemzetközi szakmai szinteken is nyilvántartanak. 

Ön a Nyitrán működő két egyetem egyik karán nyolc éven át látott el dékáni feladatkört. Saját tapasztalatai, illetve azóta szerzett meglátásai szerint miképp lehetne javítani Szlovákiában a felsőoktatás szakmai-minőségi színvonalán? 

Végre tudnunk kellene, hogy a reális célokat tekintve országosan mit várunk el az itteni felsőoktatástól. Én húsz évet töltöttem oktatóként az egyetemen, de érdemlegesen is szót érdemlő minisztériumi vagy más kompetens véleményt máig sem hallottam senkitől, hogy ez a társadalom mit vár el a hazai felsőoktatástól. Így abban sincs itt társadalmi konszenzus, hogy a szlovákiai felsőoktatásnak mi a valós küldetése, ezen a területen mit akarunk elérni, milyen emberfők képzésében vagyunk érdekeltek, hogyan fogjuk egyensúlyban tartani a hallgatói létszám és az oktatás minőségének egyenlegét; és ha létezik itt egyáltalán, úgy milyen társadalmi víziót követünk. Mert pusztán az önmagában sekély vízió, hogy Szlovákiának is legyen egyeteme a világranglista 500 legjelesebb univerzitása között, ha például Izraelben csupán egy egyetem költségvetése is nagyobb, mint a teljes szlovákiai felsőoktatásé. Nekünk ezért elsősorban a hazai felsőoktatás máig hiányzó társadalmi misszióját illene megfogalmazni. Különösen, ha másról vizionálva azt hangoztatjuk, hogy az országban humán intelligenciát, kreativitást és innovációs fejlesztési készséget igénylő magas hozzáadott értékű ipart akarunk telepíteni. 

Ön ma már az oktatásügytől nem távol, de mégiscsak az élet más területén dolgozik. Ám ha visszapillant, nem hiányzik a katedra? 

Én tanítani mindig is szerettem, és jól éreztem magam az egyetemen, ahonnan nem rosszban jöttem el. Csupán egy teljes életpálya más formáját is ki akartam próbálni. De az egyetemmel máig tartjuk a kapcsolatot. Visszajárok oda.