Tősgyökeres nyárasdiként, a 900 éves település sarjaként büszke örökségére. Magyarországról költözött haza néhány hónappal ezelőtt, majd többek unszolására pályázta meg a nemrégiben megüresedett pozíciót, ahol 5 másik jelentkező előtt végezve nyerte el az igazgatói széket. A meghallgatás nyilvános volt, élőben követhették az érdeklődők az interneten.

Varga Viktor nem kevesebb céllal vette át a pozíciót, mint a teljes csallóközi kulturális élet megreformálása, egyben a magaskultúra megszelídítésé és közkedveltté tétele a legszélesebb közönség számára. Szerinte az egymás mellett élő népcsoportok akkor kerülhetnek közelebb egymáshoz, s egyben saját identitásukhoz is, ha megismerik egymás kultúráját. A hivatalában töltött eddigi két hónap alatt számos döntéshozóval találkozott, megkezdte a központ székházának teljes körű felújítását, valamint elindította a helyi tehetségek, művészek adatbázisba tömörítését, a Csallóközi Művész Adatbázist.

Honnan indult, milyen út vezetett a Csallóközi Népművelési Központ vezetéséig?

Nem volt sohase egyszerű az életem, nem csöppentem bele a gazdagságba, a jólétbe, sem az iskolázottságba. Egy egyszerű faluból indultam neki és a saját utamat próbáltam járni. Anyám rengeteget dolgozott, apám távol volt. Folyamatosan hajtott a tudásvágy, meg akartam érteni a világot és azt hiszem, ezért is volt olyan kacskaringós az utam. Először építészetet tanultam, ami egy kreatív, izgalmas dolog, aztán jöttem rá arra, hogy a színészet jobban érdekel. Érsekújvárba kezdtem járni a Csémi Éva által vezetett színitanodába, ahol többek között Száraz Dénessel, a magyarországi sorozatokból jól ismert színésszel játszottunk együtt. Innen a tatabányai Jászai Mari Színházba kerültem, ahol akkor indult a színész és drámapedagógus képzés, amit a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola hirdetett meg a színház közreműködésével. Azután kerültem a Győri Nemzeti Színházba, ahol egyre jobban kezdett érdekelni a rendezői szakma, így 30 évesen, Pozsonyban, újra beültem az iskolapadba. Ezekben az években alapítottuk meg a Szarvasi Vízi Színházat, illetve a Szarvasi Szlovák Színházat, valamint a Cervinus Teátrumot. Mindemellett végig rádióztam és tévéztem is. Színházi emberként tudom, hogy a színház a pillanat művészete. Egyszer sikeresek vagyunk, egyszer nem. Amikor nem, akkor érdemes megkeresnünk, hogy miért nem működött valami, aztán újra nekifutni. Olyan ember vagyok, aki a kritikákból építkezik. Szeretem az érveket és ellenérveket, sőt a konfliktusokat is, ahol ezeket ütköztethetjük.

Egy patinás épületben ülünk Dunaszerdahelyen, a régió kulturális életét összefogni hivatott Csallóközi Népművelési Központ főépületében. Ön 2024. július 1-től igazgatja az intézményt, mégis mi volt az első komolyabb kihívás, amivel szembesült?

Bevallom őszintén, pihenni jöttem haza húsz év aktív színházi élet és színházalapítás után. Ismerőseim biztatására szedtem össze a gondolataimat, melyekből aztán kész tervek lettek, majd az elhatározás, hogy belevágok. Miután megkaptam a pozíciót, már másnap kiderült, hogy rengeteg feladat vár rám még a kultúraszervezés előtt is. Az épület felújításával kezdtem, mert sajnos az elmúlt 30 évben eléggé elhasználódott, nagyobb felújítás nem történt. A pincétől a padlásig haladunk, az alapoknál szeretnénk kezdeni. Mégiscsak a magaskultúrát kellene képviselnünk, ahogy ennek az épületnek is, nemcsak így fizikailag, hanem szóban, írásban és viselkedéskultúrában is. Ezen fogunk munkálkodni.

Kevésbé találkozhattunk a járás kisebb, nagyobb falvaiban a központ által szervezett rendezvényekkel. Az események többsége főleg Dunaszerdahelyre korlátozódott. Mire számíthatnak a kultúrakedvelők a jövőben?

A Csallóközi Népművelési Központ tevékenysége nem csak Dunaszerdahelyre korlátozódik. Összesen 64 község, azon felül 4 város tartozik hozzánk, melyeket szeretnénk mind elérni. Korábban volt a központnak néhány közös szervezésű rendezvénye Somorjával vagy Nagymegyerrel, de való igaz, hogy ez nem volt jellemző. Július eleje óta folyamatosan polgármesterekkel, kultúrfelelősökkel, kultúrházvezetőkkel, iskolaigazgatókkal, szervezetek vezetőivel találkozom és igyekszem feltérképezni, mire van szükségük, mindezt azért, hogy én is a leghatékonyabban tudjam végezni a munkámat. Eddig 16 település vezetőjével beszéltem, számos kultúrház igazgatójával, rendezvényszervezővel és több eseményre is ellátogattam. Egész Csallóközben ismertté kell tennünk a Csallóközi Népművelési Központot, mert sokan nem ismerték azelőtt. Jelenleg a legfontosabb, hogy az infrastruktúra megvalósulhasson, gyakorlatilag nincs hang- és fénytechnikánk, nincs mobilszínpadunk, semmi komolyabb felszerelés, ami a kultúrához hozzátartozik. Az udvarunkat is szeretnénk megnyitni a látogatók előtt, szabad bejárású lesz, hogy az idelátogatók teázhassanak, beszélgethessenek egymással. Szeretnénk itt is előadásokat tartani, kamarakoncerteket, szimfonikusokat.

Milyen formában szeretné folytatni, illetve miként kívánja új alapokra helyezni a kultúraszervezést?

Szeretnék egy új szemléletet hozni: harmóniát teremteni. Azt tapasztalom, hogy furcsa mód nem kommunikálunk egymással, a szlovák és a magyar programok elkülönülnek egymástól. Szarvason korábban nagyon fontos volt számomra, hogy az ott élő szlovákság is értse és megértse a magyar ünnepeket és a magyarok is a szlovákokét. Ugyanis, ha nem értjük egymást kulturálisan, előbb-utóbb mások fognak hasznot hajtani a kialakult konfliktusokból. A konfliktusmentes, békés együttélésnek és annak, hogy valóban egymás hasznára legyünk a legegyszerűbb módja, ha megismerjük egymás kultúráját. A legnagyobb hibának azt tartom, hogy a 80-as évek óta a magyar könyveket, színdarabokat nem fordították le szlovákra, ugyanez a helyzet a szlovák alkotásokkal is. Miközben a 70-es években még teljesen jól működött. Például vegyük Peter Karvašt, aki szerintem az egyik legizgalmasabb szlovák drámaíró dramaturg volt és az általa írt könyvből tanultak a hallgatók Budapesten dramaturgiát.

Jól értem, hogy az összefogás és az összetartás a célja a jövőben?

Sokkal többet tudunk tenni egymásért és sokkal erősebb a magyarság megtartó ereje is abban az esetben, ha elismeri és tiszteli a másik nemzetet. Ez fordítva is igaz. Magyarként a pozsonyi egyetemen például az elsők között vívtam ki tiszteletet azzal, hogy jobban ismertem az ő színháztörténetüket, a klasszikus darabjaiktól az irodalmukig, mint maguk a szlovák diákok. Nem én voltam ebben az egyedüli, de aztán visszahallottam, hogy többször is azt hozták fel példának a szlovák tanárok, hogy bezzeg a magyarok, ők ismerik a szlovák színháztörténetet. Valahogy megfeledkeztünk arról, hogy mi már 1000 éve élünk itt együtt egymással.

Hogyan szeretné ezt megvalósítani?

Először felolvasószínházzal kezdenék, kicsiben. Számos darabot írtak az elmúlt 10 évben, amit a volt kollégáim lefordítottak szlovákról magyarra és magyarról szlovákra. Ezeket szeretnénk bemutatni. Az épületfelújítás után folytatnánk az itt született művészek, képzőművészek összegyűjtését egy-egy közös darab, előadás, tárlat erejéig. Ezeket a kész produkciókat aztán különböző településekkel összefogva, azokat körbejárva mutatnánk be,. Jó lenne, ha ez által meg tudnánk tartani a hazai művészeinket, hogy ne kelljen külföldre menniük. Ha már évi 2-3 ilyen produkció létrejön, beindulna a régió gazdaságában egy öngerjesztő folyamat. A fejlődés nem csak a művészeti ágakat érintené, hanem a helyi varrodákat, a kisiparosokat is, akik ugyancsak résztvevői lesznek ezeknek a folyamatoknak. Itt is kérem a művészeket, díszlettervezőket, képvőművészeket, zenészeket, a műkedvelő amatőr előadókat is, hogy jelentkezzenek a Csallóközi Művész Adatbázisba, mert csak azokkal fogunk tudni együttműködni, akik hozzájárulnak adataik használatához, hogy felvehessük velük a kapcsolatot. Ha például egy hangszeres zenész jelentkezik nálunk, tudunk neki fellépést biztosítani, vagy zenekart verbuválunk belőlük, aminek aztán ugyancsak tudunk fellépést biztosítani, több községben is.

Mik a legfontosabb jövőbeni tervek?

Jelenleg négy metodikus, azaz szakreferens dolgozik nálunk, akik egy-egy adott témakörért felelnek és azon belül segítik az előadók, művészek, csoportok vagy intézmények munkáját. Szeretnénk kialakítani később a pincében egy saját hangstúdiót, amit használhatnak a zenekarok, hangtechnikusok is, a főépület közösségi tereiben akár egy-egy varrodai, képzőművészeti programot is. Szeretem az adófizetői pénzeket arra fordítani, amire az adófizető adózik, magyarán rá. Amikor színházakat alapítottunk, akkor is megkérdezték, hogy ezt mégis hogyan hoztuk létre. A válaszom, akkor is ugyanez volt: arra költöttük a pénzt, amire kaptuk. Biztatnám a régió amatőr színjátszó csoportjait arra, hogy éledjenek újra. Korábban jóval több működött, mint most. Tisztában vagyok azzal, hogy megváltozott az emberek életritmusa, megváltozott a világ is, de nagyon sokat veszítünk azzal, hogy ez nincs. Mások azt gondolhatják talán, hogy ez bohóckodás, én azt gondolom, hogy nagyban emeli életminőségünket és végtelen kreativitást szül. Egy városban, ahol van színház, az tudattalanul fejlődik és újításokat hoz létre, mert az az ember, aki kipihent és ki tud kapcsolódni minőségi szórakozás által, azt inspirálják gondolatok, pillanatok, zenék, hangok, fények, amik a hétköznapi monoton munkáján kívül esnek. Ha ez nincs akkor egy meggyötört, agyondolgozott, agresszív társadalom van. Az emberek ki akarnak szakadni a hétköznapokból, ha ezt nem segítjük akkor az emberi kapcsolatok, a fizikai találkozások elhalnak.